Liturgikus sarok

Musica Sacra XI.

Jelenlegi istentiszteleti gyakorlatunkban a lelkész prózában beszél, a gyülekezet pedig énekel: énekelt versben, énekversben válaszol. Semmi különöset nem találunk ebben. Megszoktuk, hiszen közel hetven esztendeje ez a rend. Egyre kevesebben vagyunk, akiknek még újdonságnak, szokatlannak tűnt, hogy a gyülekezet nem csupán az istentisztelet elején és végén, hanem közben is énekel, kapcsolódik a lelkészi mondandóhoz.

Kétszeresen is különös ez a kapcsolódás. A lelkész liturgikus prózája igazából nem folytatódik, hanem jóformán mindig csak megismétlődik, duplázódik a gyülekezet énekversében. Az úrvacsora ünneplésének rendjében azonban az énekvers nagyobb szerepet kap. Itt már továbbgördíti a liturgia menetét. Gondoljunk csak a préfációhoz kapcsolódó „Sanctus”-ra vagy az „Agnus Dei”-re a maga helyén. De még itt sem változik a helyzet abban a tekintetben, hogy a lelkészi próza és a gyülekezeti énekvers áll egymás mellett.

Az új Agenda-tervezet olyan istentiszteleti formára is lehetőséget kínál, amelyben a lelkész és a gyülekezet egyaránt recitálja, énekli a liturgiát.

A gazdag liturgikus gyakorlattól sem idegen ez a mód. Töretlen, folyamatos liturgikus gyakorlattal azonban nem rendelkezünk az istentiszteleti szövegek recitálása, a lelkészi és gyülekezeti éneklés terén – még az eredetileg szlovák nyelvű gyülekezeteinkben sem, pedig ott különös szerepet játszott az első, valóban egyetemes Agendánk. Számos kedvezőtlen körülmény szomorú egybeesése nyomán sok helyen úgy szűnt meg a lelkész által is énekelt szlovák nyelvű liturgia, hogy az egyetemes Agenda nyújtotta gazdag lehetőséggel ott sem igen éltek, ahol még ha töredékesen is, de élt az énekelt liturgia tradíciója. Tehát ez is közrejátszott abban, hogy más, a gregoriánhoz hajló dallamkincsre kellett volna átváltani.

Arra sem igen gondolunk, hogy már 1936 adventjén az egyetemesnek szánt úgynevezett Raffay-liturgia is hozott némi áttörést: a gyülekezet szinte észre sem vette, hogy az istentisztelet elején és az áldás utáni hármas Ámenben prózát énekel, a lelkészszentelés rendjében pedig a püspök nem egyszerűen mondja, hanem énekli a „Confirmá”-t. Méghozzá jó pár évig latinul, mígnem az 1963-as Agenda a nyelvtanilag hibás szövegű latin nyelvű antifónát szentháromsági tagolódású, magyar szövegű változattá formálta. Ezt énekli az ordináló püspök a liturgiában szorosabban segítőkkel, illetve minden lelkésszel együtt. Egyre szívesebben és gyakrabban kapcsolódik bele az éneklésbe a gyülekezet is, mivel a szöveg és a dallam kéznél van az énekeskönyvben. Sok helyütt a hívek együtt éneklik a lelkésszel a konfirmációi istentiszteleten is.

Az „Ámen” és a „Confirma” példájával azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a helyzet nem reménytelen. Nem az álmok világához tartozik az a reménység, hogy lelkész és gyülekezete énekelje is a liturgia szövegét, hiszen ez megtanulható, megvalósítható, gyakorolható. Segítséget jelent énekeskönyvünk 17-es rendje, amely legalább annyi gyülekezetben él énekelt, mint csupán mondott formájában. Nem reménytelen a helyzet, hiszen jövendő lelkészeink olyan szintű egyházzenei képzésben részesülnek, amilyenről a mi generációnk álmodni sem mert. Mi félig illegálisan, magánszorgalomból sajátítottuk el azt, amit a liturgikus éneklésről tudunk. „Úgysem lesz rá szükség” – mondták sokan. A függelékbe szorított énekelt liturgikus rend valóban ezt sejtette.

„A liturgia a degenerált egyház ismertetőjele” – hallottam egyszer régen a saját fülemmel, nekem címezve, magas helyről. A ma és a jövendő lelkészei azonban már bátran zsoltároznak, és képesek arra, hogy a liturgikus szövegeket énekeljék. Az a reménységünk, hogy képzettségük nem marad a liturgikus szeminárium falai között. Rajtuk múlik, hogy ez az irigylésre méltó ismeret és gyakorlat kedvvel, bátorsággal és türelmes szeretettel párosulva közös kinccsé tegye az énekelt liturgiát, amelyre a tervezett Agenda is lehetőséget kínál. Nem reménytelen a helyzet a gyülekezet felől nézve sem. A kisebb-nagyobb, kezdő vagy már jelentős gyakorlattal bíró énekkaroknak talán nem csupán a többszólamú művek előadására kellene törekedniük. Ne számítson rangon alulinak az introitus recitálása vagy a nagy glória „laudamus” himnuszának éneklése. Énekeljék bele a liturgiát a gyülekezet fülébe és szívébe úgy, hogy már a lelkész liturgikus éneklése se legyen idegen.

A gyülekezet és a lelkész által énekelt liturgia nem pótcselekvés. Nem a jó és tiszta igehirdetés és nem a nyitott igehallgatás pótléka. Ha ez lenne, tiltani kellene ellene. De aki ismerkedik az énekelt liturgiával, és gyakorolja azt, olyan minőséget ízlel Krisztus dicséretében, amilyenre nincsen racionális magyarázat.

Fehér Károly