Keresztutak

A Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat negyedik éve működteti a családok átmeneti otthonát Miskolcon. Az intézmény tizenegy lakórészében jelenleg 45 fő talál átmeneti menedéket az élet gondjai, bajai között. Az advent, a karácsony és az év vége az otthonban is megváltoztatta a gyermekek és a felnőttek mindennapi életét. Van olyan család, amelyik nagy várakozással tekintett az ünnepek elé, és van olyan, amelyik félelemmel és bizonytalansággal. Akad olyan család, amelyiknek ez volt az első karácsonya a saját otthon falain kívül, és vannak, akik négy-öt éve folyamatosan valamilyen intézményben töltik az ünnepet… Intézményvezetőként arra gondoltam, hogy megpróbálok egy kis adventi hangulatot varázsolni a lakószobákba. Meglátogattam tehát minden családot, s vittem egy-egy adventi koszorút és egy gyertyát, amelyet együtt gyújtottunk meg. A beszélgetések végén pedig minden családnál hagytam egy igés kártyát útravalóul...

Estefelé van már, amikor bekopogtatok egy édesanyához, aki férjével és három gyermekével érkezett az otthonba. A férj azóta börtönbe került, az anyának így egyedül kell megküzdenie azért, hogy önálló otthont teremthessen magának és gyermekeinek. Az asszony örömmel fogad, hellyel kínál, a gyermekeit is leülteti az ágyra, a tévét kikapcsolja. Meggyújtom a gyertyát, majd együtt nézzük a kicsiny fényt. A csendet én töröm meg. Megkérdezem: tudja-e, mi ez a koszorú? Az édesanya bátran bólogat, és kezdi előhívni emlékezetéből mindazt, amit a gyermekkori hittanórákon tanult a karácsonyról. A beszélgetésből hamar kiderül, hogy a gyermekeinek már megvette az ajándékokat, és hogy az ünnepeket itt töltik az otthonban, nem mennek sehová sem. Nem jönnek a nagyszülők, és ők sem mennek. Így jobb! – mondja az édesanya. Kérem, hogy mondja el, mit vár ettől a karácsonytól, milyen érzések vannak benne. Az asszony szeme könnybe lábad. Nem szól semmit. Próbálok neki segíteni: Most tölti először otthonban a karácsonyt? Igennel felel, és elmondja, hogy csak nagyon régi emlékei vannak a karácsonyról, és azok is vegyesek. Eszébe jutnak az éneklések, de ott van benne, hogy egyetlenegy ünnep sem telt el anélkül, hogy az édesapja és a rokonok ne öntöttek volna fel a garatra, elrontva ezzel az ünnep meghitt hangulatát. Még váltunk néhány szót, aztán elköszönök, átadom az igés kártyát, és folytatom az utamat egy másik családhoz.

A következő állomásomon egy anya fogad, aki két fiával az apa italozása elől menekült az ökumenikus szeretetszolgálat otthonába. Az anya jelenleg is dolgozik, havi 20 000 forintot tesz előtakarékosságba, szociális bérlakásra szeretne majd pályázni. A nagyobbik gyermek még nincs itthon, csavarog valahol a városban. A beszélgetésből megtudom a kisfiútól (5 éves), hogy Jézus Krisztus azt szeretné tőle, hogy jó legyen, és ne verekedjen annyit az óvodában, de ő nem tud jó lenni, neki verekednie kell. Próbálom biztatni, hogy nem szabad feladni, de ő lehajtott fejjel mondja maga elé: nem tudok jó lenni, nem tudok jó lenni… A családtól elköszönve azon gondolkozom, milyen jó lenne, ha mi, felnőttek ki tudnánk mondani, hogy nem tudunk jók lenni – egyedül, Isten nélkül nem.

Másnap este tovább folytatom az utamat, újabb családokhoz kopogtatok be. Az egyik szobában apa, anya és három gyermekük vár rám. A kicsinyek izgatottan figyelik, hogy mit csinálok, körém gyűlnek, nézik a fellobbanó gyertya lángját. Az anya elmondja, hogy nagyon örül annak, hogy itt lehetnek az otthonban. Hosszú idő óta először nem kell félni attól, hogy beengedi-e őket a főbérlő, illetve nem küldi-e le őket megint a pincébe, ahol bizony mínusz fokok voltak. Ráadásul két kisgyermeke mellett akkor újra várandós volt. Az anyának elcsuklik a hangja, nem folytatja, nem akar a gyerekek előtt sírni. Átadom az igés kártyát, és elköszönök.

A következő lakórészben egy anya fogad két nagyobb gyermekével. Látom, hogy már megkapták az ajándékokat. Kikövetelték – mondja az édesanya. Kérem őket, mondjanak nekem néhány karácsonyi emléket, ami eszükbe jut. Látom, hogy a fiú arca dühös lesz, és elkezdi mondani: „Milyen emléket mondjak? Nekem soha nem volt karácsonyom! Anyám mindig elintézte, hogy ne legyen! Vagy intézetbe küldött minket az ünnepekre, vagy menekülnünk kellett apám elől anyám miatt! Anyám miatt még soha nem volt karácsonyom!” Az anya kétségbeesetten néz rám, majd rászól a lányára, hogy ő mondjon valamint. A lány csak hallgat. Majd csendesen, alig hallhatóan mondja, hogy egyszer kapott egy beszélő babát. A testvére rögtön rávágja: „Azt is szétszedte apa.” Az anya ismét rám néz, segítséget vár. Én pedig érzem, hogy tehetetlen vagyok. Kiveszek egy igés kártyát, és átadom a kisfiúnak: „Az Isten szeretet” – áll a kártyán. Továbbmegyek.

Amíg átérek az egyik szobából a másikba, eszembe jut egy tavalyi karácsonyi beszélgetés: az édesanya azt mesélte el, hogy ő itt, az otthonban tölti eddigi élete legszebb karácsonyát. A miértre egyértelmű választ adott: – Gyermekkoromban apám vert – mondta. – Minden karácsonykor menekültünk a szomszédokhoz vagy a rokonokhoz. Miután megházasodtam, a férjem tette ugyanezt velem és a két gyerekkel. Ez az első olyan ünnep, amikor nyugodtan főzhetek, díszíthetem a fát, ünnepelhetünk és alhatunk. Ez egy igazi karácsony!

Még 7-8 családot látogattam végig, egyre inkább küszködve és harcolva érzéseimmel. Az én célom az volt, hogy adventi hangulatot vigyek. Volt, ahol úgy éreztem, sikerül, volt, ahol azt gondoltam, lehetetlen, képtelenség. Volt, ahol nagy örömmel fogadtak, és volt, ahol alig várták, hogy elmenjek. De hiszem, hogy ezek a látogatások nem voltak hiábavalóak! Hiszem, hogy van értelme szólni a szeretetről, van értelme legalább öt percig végiggondolni, mi is történt akkor régen az ünnepek idején, és érdemes elmondani, hogy ott akkor elkezdődött valami, ami a mi szívünkbe is változást hozhat. Ez a változás talán akkor kezdődik, amikor azt tudjuk mondani, amit az a kisfiú: „Nem tudok jó lenni!”

Egyedül, Isten nélkül valóban nem.

Rácsok Balázs, a szeretetszolgálat miskolci intézményvezetője