Kultúrkörök

Molnár-C Pál: Mater Dolorosa

Az alábbi írás ismerős lehet mindazoknak, akik múlt év október 26-án részt vettek a Budapest Kongresszusi Központban a protestáns kulturális napok megnyitóünnepségén, de azoknak is, akik rendszeresen forgatják a Külföldön Élő Magyar Evangélikus Lelkigondozók Munkaközösségének teológiai folyóiratát, a Koinoniát. Hazánk UNESCO-nagykövete eredetileg egy francia nyelvű előadásban fejtette ki gondolatait a témáról, még 2001. március 29-én, a pannonhalmi apátságban rendezett nemzetközi konferencián. A protestáns kulturális esten elhangzott – továbbfejlesztett – változat közléséhez viszont már eleve a magyar kultúra napját köszöntő idei lapszámunk részére kértünk engedélyt a szerzőtől.

„Törekedjünk a jóhiszemű gondolkodásra, hiszen ez a moralitás alapja.”(Pascal)

A téma hatalmas és rendkívül szerteágazó, ezért szükséges előrebocsátanom, hogy milyen keretek közé szorítva igyekszem a feladatnak megfelelni: előadásom a „Kultúránk próbatétele” alcímet viselhetné.

Mielőtt a lényegre térnék – captatio benevolentiae, vagyis jóindulatú érdeklődésük felkeltése érdekében –, a Keresztyén Igazság 1943. januári számában megjelent írásból szeretnék idézni: „A jóslás ma divatját éli. Nemcsak a múltból itt maradt babonás szokások, hanem az újságjainkban napvilágot látó jóslások is sűrűn jelentkeznek. Valami képtelen hiszékenység ragadta meg a lelkeket, s hihetetlen zűrzavarban élünk”. Az idézet szerzője Ordass Lajos. Mintha ma írta volna! A hihetetlen szellemi zűrzavar láttán, amely napjainkban körülvesz bennünket – ha közöttünk élne –, Ordass Lajos ma sem fogalmazna másként. Pedig az imént idézett sorokat háború idején vetette papírra, ma pedig békeidőket élünk.

A szellemi zűrzavar részben közéletünk, részben emberi, családi kapcsolataink sok-sok torzulásának következménye, egyszersmind gerjesztője. A bajok sokkal súlyosabbak, a sebek sokkal mélyebbek annál, hogy azokat egyszerű felületi kezeléssel gyógyítani lehetne. Ráadásul a bajokat kiváltó okok egyetemesek, s érintik az öt kontinens valamennyi kultúráját. Nem kétséges, hogy jellempróbáló időket élünk; mindaz, ami körülvesz bennünket, több vonatkozásban is kikezdi a kultúráról vallott felfogásunkat s – ezen belül – az európai keresztény és a magyar protestáns kultúráról eddig kialakított szemléletünket.

Ennek az előadásnak a keretében mindössze egyetlen téma körüljárásával kísérelek meg rámutatni a bennünket körülvevő nagy rendetlenség, szellemi zűrzavar egyik fő okára: a kultúra és a politika zavaros kapcsolatára, ugyanakkor egymásrautaltságukra. Egy régi mondás szerint a kultúra olyan, mint a lobogó fáklya. Teleszórhatja fénnyel, világossággal az emberek vándorútját, bevilágíthatja a legszegényebb kunyhókat, viskókat, de fel is gyújthatja a békés házak ereszét. Csupán az a kérdés: kinek a kezében van a fáklya? Ha méltatlan kezekbe kerül, akkor a kultúra legdrágább, legáldásosabb ajándékai is átokká válhatnak. Az első kérdés, amely válaszra vár: számunkra a kultúra cél-e vagy eszköz? Könnyű egyfajta dialektikus, már-már cinikus választ adni (amely többé-kevésbé igaz is): mindkettő. De hangsúlyozni kívánom, nem osztom azok nézetét, akik szerint a kultúra (a szépség) meg tudná menteni a világot. Nekünk, keresztényeknek ez evidencia, hiszen mi már meg vagyunk mentve Krisztus szenvedése, kereszthalála és feltámadása által, ennélfogva számunkra a kultúra elsősorban eszköz az emberhez méltó élethez, nem pedig cél. A kultúra igazi értékeivel (és nem mérgezett gyümölcseivel) gazdagabbá, teljesebbé tehetjük életünket. De mik az akadályai ennek a gazdagodásnak?

Mindenekelőtt a kultúra és a politika közötti zavaros kapcsolatrendszer. A 20. század borzalmai után be kell látnunk, nélkülözhetetlen, hogy politika és kultúra között új típusú egymásrautaltsági viszony jöjjön létre: azaz fokozatos eltávolodás az autoriter, despotikus, alávetettségi viszonytól, egymás felségterületének tiszteletben tartásával. Hogy egy konkrét példával éljek, szeretnék hivatkozni arra, hogyan alakultak ki az egyetemi autonómiák a demokratikus országokban. Ismeretes, hogy a rektor engedélye nélkül a politikai hatalom rendfenntartó szervei nem léphetik át az egyetem küszöbét, területén a rendőrök saját belátásuk szerint nem nyomozhatnak. A feltétlen alávetettség idejét tehát (amely az autoriter rezsimekre jellemző) a kölcsönös egymásrautaltságnak a korszaka kell, hogy felváltsa, amelyben a felelősségi körök világosan szétválaszthatók.

Az egyik előttünk álló, számunkra alapvető kérdés, hogy a keresztény kultúrának milyen lesz a szerepe a 21. század formálásában. A politikai élet szereplői közül nem kevesen a kultúrát a politika szolgálóleányának tekintik, s akként is bánnak vele. Pedig a kultúra egyetemesebb, átfogóbb fogalom, mint a politika. Véleményem szerint a politikai intézményrendszer fejlettsége, a politikai közélet megnyilvánulásai fontos, de mégis csupán részelemei egy nép civilizációs teljesítményének. A „rész” és az „egész” kölcsönhatása ez esetben is pontos útmutatást ad a politika és a kultúra kapcsolatára vonatkozóan, azaz a politika a kultúra része, és nem fordítva! Napjainkban – az elvek szintjén demokratikusan működő magyar társadalomban is – ma még általánosan elterjedt és elfogadott az a vélekedés, hogy „minden politika”, azaz a mindennapi élet parányi rezdüléseit is a politika szempontjai határozzák meg. E felfogás csak ott és akkor lehet magától értetődő, ahol és amikor a politika gátlástalan akaratérvényesítése jelenik meg. Ahogy Ilylyés Gyula írja az „Egy mondat a zsarnokságról” című versében:

„(…)

az ott van

a búcsúcsókban,

ahogy így szól a hitves:

mikor jössz haza, kedves:

(…)

ahogy egyszercsak

szerelmed arca megfagy,

mert ott van

a légyottban,

(…)

mert álmaidban

sem vagy magadban,

ott van a nászi ágyban,

előtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled,

ami egyszer már övé lett;”

(…)

Ezzel szemben ahol a valódi demokrácia szellemisége beleivódik a társadalom tagjainak idegsejtjeibe, ott Kölcsey Ferenc jól ismert epigrammája szellemében a politika és a kultúra viszonyáról azt kell megállapítanunk, hogy „a kultúra mindenekelőtt”. Azért, mert az emberi érintkezés, cselekvés megannyi megnyilvánulása egyúttal kultúrát is kifejez, közvetít, a kultúra szellemiségét sugározza. E szemlélet elterjedésének legnagyobb akadálya, hogy korunkban a „kultúra” szóval rengetegszer visszaélnek. A keresztény európai kultúra örököseiként a mi kötelességünk, hogy e visszaélésekre rámutassunk, s e visszaéléseknek – amennyire tőlünk telik – útját álljuk. E helytállás egyben a keresztény európai kultúrának is egyik nagy próbatétele.

Lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy a kultúra fogalma – világszerte – hihetetlen mérvű devalválódáson és deformáción, torzításon ment és megy keresztül. Sokszor felesleges és túlzott használata miatt nemcsak kiüresedett, megkopott, hanem – több esetben – eredeti értelmét elvesztve önmaga ellentétébe csapott át. Alapvető kérdés, hogy miként lehetne a „kultúra” szavunkat, egyáltalán a kultúrát rehabilitálni. Ma már ott tartunk, hogy mindenre, amivel jobbat, különbet, számunkra értékeset akarunk kifejezni – ürügyként vagy menlevélként – a „kultúra” szót használjuk. A köznyelvben így jelenik meg például az „öltözködési kultúra”, az „üzleti (piaci) kultúra”, a „magatartáskultúra”, az „étkezési és táplálkozási kultúra”, a „munkakultúra”, a „békekultúra”, a „szexkultúra”, a „pornókultúra” (?) stb. S akkor mit szóljunk az olyan összetett szavakhoz, szószerkezetekhez, mint az „elitkultúra”, „popkultúra”, „multikultúra”, „alternatív kultúra”?

Az ember csak fogja a fejét, és valósággal beleszédül abba a fogalmi zűrzavarba, zsibvásárba, amely a kultúra piacán körülveszi. Hogyan lehet rendet teremteni ebben az iszonyatos rendetlenségben? Esetleg úgy, hogy visszatérünk a szó eredeti értelméhez. Esetünkben a latin nyelv, a latin kultúra olyan tüneményével állunk szemben, amelynek titkainál érdemes egy pillanatra elidőzni.

A latin „colo” azon kevés igék egyike, amelyek az egész emberi életet, annak mintegy a teljességét magukba foglalják. E szó az embert a földdel és az éggel, a mindenséggel köti össze. A szó jelentését csak hosszú felsorolással lehet körülhatárolni. Legfőbb jelentése, hogy „földet művel”. Ezenkívül a következőket fejezi még ki: „lakik, gondját viseli valaminek, ellát, ápol, díszít, nemesít, erényt gyakorol, hűségesen kitart, becsül, nagyra tart, tiszteli a szent dolgokat”, végül – de nem utolsósorban – pedig: „szertartáson vesz részt”.

Mint köztudomású, az ünnepek az ókorban a vetéshez, a betakarításhoz és a többi mezőgazdasági munkához kötődtek. Igazodtak a természet ciklikus körforgásához, rendjéhez. A kultúra tehát első értelmében az embernek ebben az évente megismétlődő életfolyamatban való aktív részvételét jelenti. Másik értelemben: az ember a létfenntartás dolgait és titkait (a születést, a halált, a táplálkozást, a biológiai-lelki egészséget stb.) transzcendens magasságokba emeli, s ennek az igényével igyekszik az életét is megszervezni. Nem kétséges, hogy mára a kultúrának a földet és az eget összekötő transzcendens jelentéstartalma erősen megkopott. Szerintem bajaink fő oka ebben keresendő.

Tudom, hogy kényes területre tévedtem, mert ez az a pont, ahol mások azzal vádolhatnak bennünket, hogy kisajátítók, mi több, kirekesztők vagyunk, mondván, hogy szerintünk csak az a kultúra, amit mi képviselünk. Pedig nem erről van szó. Csupán arról, hogy számunkra a kultúra transzcendens irányultsága keresztény identitásunk szerves része. Ha erről lemondanánk, akkor egyszersmind keresztény mivoltunkról mondanánk le. Az imént említettek fontosságára való tekintettel még egy rövid kitérőt szeretnék tenni. Mint tudjuk, a nagy világvallások egyúttal nagy civilizációkat és kultúrákat is létrehoztak. A történelem arra tanította meg e világvallások képviselőit, hogy legyenek szerényebbek, s elsősorban szakrális hivatásukkal foglalkozzanak, ne kulturális küldetésüknek adjanak elsőbbséget. De rendkívül nehéz a határvonalat meghúzni a tisztán vallási és kizárólag kulturális tevékenységek között. Sőt: elválasztani őket egymástól néha teljességgel lehetetlen. Ugyanakkor korunk óriási problémái, a fenyegető veszélyek e vallások képviselőit arra kötelezik és kényszerítik, hogy értékeiket védelmezzék. E magatartás pedig a szó legigazibb és legtisztább értelmében vett konzervativizmus, azaz értékmegőrzés. De az egyházak kulturális misszióját is minden esetben a transzcendens irányultság és aspiráció kell hogy áthassa és cselekvésre sarkallja. Úgy, ahogyan a latin nyelvű misén a katolikus lelkész ajkáról elhangzik: „Sursum corda!” („Emeljük föl szívünket!”), a hívek pedig válaszként együtt zengik: „Felemeltük az Úrhoz!” Ez viszont csak akkor hangzik hitelesen, ha nem engedjük, hogy szívünket és ajkunkat elnémítsák, kezünkből pedig azt a bizonyos fáklyát kiüssék – alapvető kérdés, hogy kinek a kezében van a fáklya. A fáklyával nemcsak világítani lehet, hanem figyelmeztető jelzéseket is lehet továbbítani. Igen, figyelmeztető jeleket kell adnunk! Többek között arra a veszélyre is fel kell felhívnunk mindenki figyelmét, amelyet Albert Einstein a „laboratórium” és az „oratórium” szavak párosításával szellemesen így fogalmazott meg: „Jelzést akarok adni arról, hogy bár az emberiség laboratóriumokból él és nem oratóriumokból, vissza kell kapnia oratóriumait, ha nem akarja, hogy belepusztuljon laboratóriumaiba.”

Az eddigiek alapján a válságból kivezető utat három szóban összefoglalva vélem megtalálni: tanúság, hűség, remény. Fölösleges hangsúlyoznom, hogy e szavaknak milyen mély teológiai jelentésük, tartalmuk van. Általuk azt is szeretném érzékeltetni, hogy a kultúra kérdéseivel foglalkozó közéleti vitákban nemcsak a teológusok, hanem minden felelősen gondolkodó keresztény ember részvételére szükség van – ez egyszersmind tanúság Krisztus tanításairól, a krisztocentrikus életszemléletről, hűség az elődeink által ránk hagyományozott keresztény értékekhez, és reménység, hogy a jó – előbb vagy utóbb – győz a rossz felett. Az emberi életet a szent és a profán együttes, egymásra ható és egymást kiegészítő jelenlétével is jellemezhetjük. De ha a profán megpróbálja uralma alá hajtani, monopolizálni az egész életet, az komoly figyelmeztetés kell, hogy legyen mindannyiunk számára. Azt jelzi, hogy az élet harmonikus egysége veszélybe kerül, felbomlik. Megszűnik létezni.

Visszaállítani a harmóniát! Nehéz, de nemes feladat. József Attila szavaival: „ez a mi munkánk; és nem is kevés”. Nagyobb aktivitásra és személyes részvételre szólít fel valamennyiünket, a magyar protestantizmus ma élő képviselőit, azért, hogy a „colo” szellemében a magyar kultúra, benne a magyar protestáns kultúra szellemi műhelyei, kertjei a jövőben még szebben virágozzanak.

Ifj. Fasang Árpád