Keresztény szemmel

Járatlan utakon...

A vízkereszti ünnepkörben gyakran énekeljük Lönnrot Illés szép énekét: „Égi csillag tiszta fénye / Hívott három bölcset rég, / Hogy megleljék célhoz érve / Jászolágy kis gyermekét, / És ott térdre hulljanak, / Néki hálát adjanak.” Az ének előhívta bennem az elmúlt év – számomra – legemlékezetesebb lelkigondozói esetét, amely hálaadásra indít. Az alábbiakban az orvos, a feleség és a lelkigondozó vallomását osztjuk meg az „esetről”.

Álljon itt mindenekelőtt dr. Csapody Marcellnek a betegről írott beszámolója:

„Motorkerékpár vezetőjeként karambolozott, és életveszélyes sérüléseket szenvedett. A mentőszolgálat kómás állapotban szállította intézetünkbe. Sürgősséggel került sor az agy és a koponyacsont között elhelyezkedő vérömleny eltávolítására és az agynyomásmérő eszköz bevezetésére. A súlyos állapot miatt többszörös végtagsérüléseinél a kisebb megterhelést jelentő külső rögzítést alkalmazták, majd felvettük az intenzív osztályra. Itt az agysérülést követő agyduzzadás néhány nap elteltével olyan mértékben fokozódott, hogy csak egyre bonyolultabb gyógyszeres és egyéb módszerekkel tudtuk megakadályozni, hogy közvetlen életveszélyes állapot ne álljon elő. Ilyen esetekben, amikor egy beteg hozzátartozójával beszélgetek, igyekszem már a kezdetektől valamennyire kiismerni őket, megtudni, mennyit tudnak elviselni, milyen a világnézetük, mennyire csak a tényekre kíváncsiak, vagy szeretnék-e tudni az okokat is, és így tovább.

Bár mindennap beszámoltam (a kezdetben igen aggasztó) állapotváltozásokról és arról is, hogy az életben maradás is kérdéses, felesége derűvel és majdnem bizonyossággal mondta: tudja, hogy férje meg fog gyógyulni. Elmondta, hogy első szerelmei voltak egymásnak, és a mai napig is szerelemmel szeretik egymást.

A kóma két hétig állt fenn, mialatt az egyik gyógyszer hatásaként a férfi minden akaratlagos és reflexes mozgás nélkül, lélegeztető csővel a szájában feküdt az ágyban. Ekkorra a feleségén és a gyermekein a szereteten, a helyzet megértésének vágyán kívül a terhek alatti megroppanást is láttam a változatlan bizakodás mellett. Két hét elteltével úgy tűnt, hogy a beteg felszólításra kinyitja a szemét. Kómás betegeknél ezek az első szemnyitások soha nem úgy történnek, ahogy a filmek mutatják: egyszer csak kipattan a szemük, köhögnek kettőt, majd elkezdenek beszélgetni. Itt is csak sokszori szólongatásra, lassan, kezdetben bizonytalanul, majd egyértelműen reagált. (Ezek is azok a pillanatok, amelyekért azt gondolja az ember, hogy jó orvosnak lenni.)

Azonnal telefonáltam a feleségének. Csodálatos volt, amikor elmondta, hogy huszonöt évvel ezelőtt pontosan ezen a napon ismerkedtek meg. Arra gondoltam, ez Isten kegyelme. Az elkövetkező napokban azonban várakozásunkkal ellentétben a beteg szinte egyáltalán nem tudta mozgatni a karjait, lábait, és ami külön aggodalommal töltött el, hogy ennek okát nagyrészt csak találgatni tudtuk. Meg kell, hogy mondjam: egy kicsit elvesztettem a reményemet afelől, hogy felépül. Dilemmáimat, a vizsgálatok eredményét megosztottam a családdal, de közben arra gondoltam, ettől még nem gyógyul bénultságából. A gyógytornászok lelkiismeretesen tornáztatták, de a végtagok mozgása csak igen-igen lassan javult. Bár a hetekkel későbbre bekövetkező megerősödésének – már tudom – megvoltak a jól megmagyarázható orvosi okai, mégis hiszem, hogy a kapott szeretet és hit segítette abban, hogy a kórházból való hazabocsátása előtt már mankó segítségével tudott közlekedni a szobájában, és átmeneti lehangoltsága után mosolyogva láthattam feleségével beszélgetni.” Folytassuk a feleség, Zsuzsa vallomásával:

„Családunkban történt egy nagyon súlyos baleset, az orvosok és nővérek nagyon sokat küzdöttek a családfő életéért. Megítélésünk szerint szakmailag a maximumot nyújtották, és a szakmai tudáson felül jólesett az emberséges és az őszinte, korrekt hozzáállás. Sajnos nagyon nehéz időket éltünk át. Sokszor reménytelennek látszott a teljes gyógyulás. Mi mégsem adtuk fel a reményt, mert azt ugyan tudtuk, hogy csodák nincsenek, mégis bízhattunk Isten kegyelmében és megtartó szeretetében. Hittük, hogy a sok imádkozó és együtt érző ember szeretete átsegít mindnyájunkat ezen a nehéz időszakon. Mi nem tudtunk mást, mint imádkozni, és az Úr meghallgatott bennünket. Az orvosok pedig örömmel és csodálkozva álltak meg a betegágy felett, mert fáradozásuk eredménye várakozásunkon felüli gyógyuláshoz vezetett. Bíztunk, hittünk, tudtuk, hogy olyan erőre vagyunk rácsatlakozva, amelynél semmi sem lehetetlen. Isten megtartotta nekünk az édesapát, a férjet, a barátot és egyet az övéi közül. Hála legyen ezért Istennek, és köszönjük mindazoknak, akik segítettek a bajban.”

A hálaadásban osztozik a lelkigondozó is, hiszen a keresztény hálaadás felelet arra a kegyelemre, amelyet Isten Jézus Krisztusban adott földi és örök életünkre. Az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézetből feleségével és fiaival kísértem ki a beteget az autóhoz, az orvosok és az ápolónők együtt örültek velünk.

A férfit hamarosan felkerestem Pest környéki otthonában, ahová evangélikus gyülekezete is visszavárta őt. Égi csillag tiszta fénye ragyogta be otthonukat, és túláradó volt örömük. Tibornak egyetlen kérése volt felém: adjunk hálát együtt Istennek. Újra teljes életet él, testileg, lelkileg, szellemileg újjászületett. Soli Deo Gloria!

Bolla Árpád