Keresztény szemmel

Mindig sajátos félelem fog el, ha morális kérdésekről kell szólnom: nem értenek-e félre, ha arról beszélek – egy erkölcsi krízisekkel teli korban –, hogy az erkölcs természetesen lényeges ugyan, de önmagában nem elégíti ki az Istennek tetsző élet igényét? Nevezhető ez a moralitás csapdájának is. A morál mindig következmény: lehet a neveltetés eredménye; követhetjük azért, mert félünk attól, hogy „megszólnak” bennünket; vagy lehet a törvény szigorától való félelem következménye. A teremtéstörténetből ismert a konfliktus: a választás gondja a jó és a rossz között.

Talán ezek ismeretében már érthető, ha megállapítjuk, hogy a szabályszerű küzdelem nem morális, hanem egzisztenciális, életvezetési, filozófiai értelemben lételméleti kérdés.

A szabályszerű küzdelem vállalásának horizontális és vertikális síkja van. Nem vitatható a humanizmus értéke, szépsége, de kevesen járták, járják ezt az utat. A humanista értelmes dolognak tartja a jót. A többség azonban távol áll a humanizmustól. Megmarad a gyermeki szinten. A szülő a túl sok csokit majszoló gyerekre rászól, hogy ne egyen többet, mert nem jó – aki így egy életre megjegyzi, hogy ami jó, az tilos, illetve hogy a tilos a jó.

A vertikális sík az Istenhez fűződő viszony, a hit harca. Az ő rendelése a szabályszerű küzdelem, amely nem egyszerűen az erkölcsi törvények betartását jelenti, hanem értékrendet, ebből adódó életvezetést a jézusi példa alapján. Jézus csodáinak közös vonása, hogy emberek találkoztak vele, és megváltozott az életük. Ez az igény a tanítványokkal szemben is.

Minden programhoz szükség van anyagiakra, de ezek csak eszközt jelentenek. Az oktatási, kulturális, egészségügyi, egyházi programok sikere – ha az eszköz szerepét betöltő pénz megfelelő mennyiségben rendelkezésre áll – az emberi tényezőkön múlik. Egy bizonyos szint fölött az anyagi ráfordítás mértékének növelése már nem növeli a hatékonyságot.

A pénzért nem kapható értékek – a szeretet, a barátság, a hűség, a szerelem, a tisztesség, az áldozatvállalás és így tovább – határozzák meg az egyének és a közösségek életének minőségét.

Nem tudunk eleget tenni a Tízparancsolat kihívásának, kegyelemre szorulunk, de valójában a két nagy krisztusi parancsolat a mérce. Szeresd az Urat, a te Istenedet… Szeresd felebarátodat, mint magadat. Ez utóbbi ellen minden porcikánk tiltakozik – pedig Krisztus követése ezt jelenti. Hiszen tudjuk: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13)

A sport az élet tükre. Állandó szembesülés a szabályszerű küzdelem kihívásával. Számos sportágban a játék része a csalafintaság, a ravaszság, benne van a játékban a játékvezetők tévedése is, de ezektől még – akárcsak az életben, az erkölcsi konfliktushelyzetekben – szabályszerű marad a küzdelem.

A doppingolás, a tiltott anyagok szedése, a lebukás elkerülését célzó különböző manipulációk azonban már csalásnak minősülnek, a tiszta játék megcsúfolását jelentik. Szomorú realitás a világon mindenütt a kétarcúság: nem a vétket, a doppingolást, hanem a lebukást ítélik el.

A magyar sport és a magyar nép megítélésének súlyosan ártó doppingügyek figyelmeztetnek az egyetlen, járható útra: az egyoldalú leszerelésre. Nem igényelünk csalással elért eredményeket; nem mentség, hogy mások is hasonlóan vétkesek. Az egyoldalú leszerelés néhány sportágban csökkentheti esélyeinket, de az olimpia is megmutatta, hogy tiszta játékkal is elérhetünk szép eredményeket számos sportágban.

Örömmel töltött el, hogy mindazt, amit föntebb elmondtam, az egyházunk női missziói munkájának eredményeként összegyűlt szép számú hallgatóság megértette. Megértették, hogy a morális magatartást célként megélő felfogás az egytalentumos ember hozzáállásához hasonlítható, aki megőrzi, de nem gyarapítja adottságait. Az Úristen többet kíván. Azt, hogy másokért éljünk, és hogy a tehervállalásban teljesedjék ki a szabályszerű küzdelem.

Frenkl Róbert