A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe utám 17. vasárnap

Szentháromság ünnepe után a 17. vasárnap már a reformáció korában is az egyház egységéért való imádság vasárnapja volt. Eredetileg a Kelet és Nyugat között 1054 óta fennálló szakadás áthidalásának szándékával vezették be. Amikor – mintegy két évszázaddal korábban – Róma abban reménykedett, hogy az oszmán birodalom szorításába került Konstantinápoly (a katonai segítség reményében) hajlani fog engedményekre, tárgyalást kezdeményezett az egység helyreállítására. A tanácskozás idejére eső vasárnapot a pápa az egység vasárnapjává nyilvánította. Ez a sikertelenül végződött tárgyalás ellenére így maradt, és a reformáció korára hagyománnyá vált. Érthető, hogy a lutheri reformációt követő egyház ezen a vasárnapon elsősorban a reformáció nyomán létrejött újabb szakadás megszűnéséért könyörgött. Ezt Róma nem viszonozta, hiszen csak a keleti, ortodox egyházat tekintette partnernek, amellyel helyreállítható az egység. A reformáció egyházait – mint eretnek mozgalmakat – felszámolni törekedett, és semmiképpen sem tekintette őket egyháznak. A reformáció egyházaival való egység keresése intézményesen csak a II. vatikáni zsinat óta jellemzi a katolikus egyházat. A partnerség elismerésével persze továbbra is baj van: gondoljunk csak a Dominus Iesus kezdetű pápai megnyilatkozásra!

Bár januárban van az egyház egységéért való egyetemes imahét, egyházunkban a reformáció korabeli liturgikus naptár alapján ma is az egységért imádkozunk. Érdemes hát szembenézni a kérdéssel: nem csupán hagyományőrzésből és az ebből fakadó hivatali kötelezettség okán tesszük ezt? Kívánjuk-e valóban az egységet római katolikus testvéreinkkel vagy bármely más testvéregyházzal? A liturgiareform tervezetével kapcsolatban kialakult viták számomra ezt kétségessé teszik. De ne feledjük: valahányszor olyasmit kérünk imádságban, amit valójában nem is akarunk, hiába vesszük Isten nevét! A második parancsolat elleni bűn ez, más szóval istenkáromlás! Ne feledjük azt, amire Luther a Kátéban is felhívja figyelmünket: ez az a bűn, amelyet Isten – ő maga mondja! – bizonyosan nem hagy büntetlenül. És azt se feledjük, hogy Jézus a Szentlélek káromlását mondta olyan bűnnek, amelyre sem ebben a világban, sem az eljövendőben nincs bocsánat! Amikor pedig imádkozunk, minden esetben a Szentlélek támogatására is számíthatunk, miként Pál apostol tanítja (Róm 8,26).

Ne gondoljuk, hogy Ézsaiás a mai alapigében kibúvót kínál, mivel azt jövendöli, hogy az egység csak „az utolsó napokban” valósul meg. Ézsaiás itt nem az egyház egységéről, nem Isten népének egységéről, hanem az egész emberiségnek az egy Isten hitében való egységéről beszél. Ennek és a fegyvermentes világbéke korszakának a megvalósulását várja az utolsó időkben. Mindezt egy isteni ítélet eredményeként reméli – de azt semmi sem bizonyítja, hogy ez a világ végét jelentő végső ítélet lenne. A végső ítélet után a próféta időszámítása szerint sem „az utolsó napok” fognak következni, hanem új ég és új föld teremtése: „Mert én új eget és új földet teremtek, a régire nem is emlékeznek, senkinek sem jut az eszébe.” (Ézs 65,17)

És ha mégis megengedjük, hogy a próféta utolsó időkre szóló jövendölése az egyház egységére is vonatkozik, akkor tudunk-e bizonyossággal nemleges választ adni arra a kérdésre, hogy az „utolsó idő” nem most jön-e el, nem napjainkban várható-e az erről szóló prófécia beteljesedése? Merhetünk-e ma úgy imádkozni az egyház egységéért, hogy kérésünk teljesülését a távoli jövőre várjuk, olyan kései korra, amikor a más felekezetűekkel való közös éneklés és imádság és az ennek megfelelő új liturgia bennünket már nem fog idegesíteni?

Számunkra azonban nem is Ézsaiás jövendölése, hanem Jézus főpapi imádsága adja a teljes bizonyosságot: Jézus az övéi látható egységét itt és most akarja! Mert Jézus a kínszenvedésre és a haláltusára készülve – mintegy végakaratát is kifejezve – azért könyörög Atyjához, hogy övéi „tökéletesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem…” (Jn 17,23). A világnak pedig nem az ítéletet és az új teremtést követően kell felismernie, hogy Jézust az Atya küldte, hanem itt és most! Ma, amíg nem késő! Mert a látható és valóságos egység, a teljes egység, a kézzelfogható, az úrvacsorai közösségben is félreérthetetlenül kifejeződő egység hiánya itt és most akadályozza, hogy a világ felismerje Jézusban az Atya küldöttét. Maradhat-e büntetés nélkül az olyan egyház, amely Jézusnak a világgal szembeni küldetését gáncsolja?

Térdre hát! Ne csak az egységért való imádság hagyományát őrizzük Szentháromság ünnepe után a 17. vasárnapon, hanem szívből jöjjön a kiáltás: Uram, szüntesd meg a botrányt! Tedd újra eggyé, amit emberek bűne szétszakított! Ne engedd, hogy meghasonlott egyházad elbotlás köve legyen a világban. Add, hogy minden nép és minden ember időben felismerje: Jézus Krisztus az egyetlen Üdvözítő, akit az egész világ megmentésére küldött az Atya.

Véghelyi Antal