Evangélikusok

Az ötkarikás nyári játékok legizgalmasabb pillanatait idehaza is nyomon követhettük a tévé képernyõjén vagy az éter hullámain. Volt, aki már az olimpia elsõ napján tudott egy magyar aranyéremrõl: egy rádióhallgató szerint ezt az aranyat a Magyar Rádió csapata érdemelte ki – athéni közvetítéseivel. A közszolgálati médium „olimpiai csapatát” egy ismert szerkesztõ-riporter irányította: Novotny Zoltán, aki a közelmúltban – Sport és spiritualitás címmel – a Deák téri gyülekezetben is beszámolt élményeirõl. A szeretetvendégség keretében tartott érdekfeszítõ elõadásán számos kulisszatitkot is megtudhattunk az augusztusi világversenyrõl és annak közvetítésérõl. Jóval kevesebbet magáról az elõadóról…

– Hogyan lett sportriporter?

– Alig néhány éves voltam, amikor édesanyám egy ízben apám gondjaira bízott. Azt kérte, vigyen el sétálni, majd hozzátette: „De nehogy meccsre menjetek!” Mondanom sem kell, mire visszaértünk, elfõtt a leves, kihûlt a második fogás… Anyám haragos „Merre jártatok?” kérdésére apám így felelt: „Sétáltunk…” Én pedig annak a néhány szónak a birtokában, amit akkor ismertem, így válaszoltam: „Mama, fütyült a bíró!”

– Kedves történet, de ennél azért, gondolom, kicsit több kellett ahhoz, hogy ezt a pályát válassza. Hiszen – ha jól tudom – végzettsége szerint bölcsész.

– Kétségtelen, hogy döntésemben közrejátszott a magyar sport ötvenes évekbeli sikere, továbbá az, hogy nem voltam ügyetlen a tornaórákon, és persze az is, hogy kitûnõ testnevelõ tanáraim voltak. Egyébként valóban az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végeztem, történelem–magyar szakon, de hittem abban, hogy sportriporter lehetek. Elsõ és egyetlen munkahelyem a Magyar Rádió, ahol negyven-egynéhány éve sportriporterként tevékenykedem. Emellett kalandoztam a televízióban is, huszonhét éven át vettem részt különbözõ mûsorokban – például Híradó, Ablak, gyermekmûsorok –, és hébe-hóba írtam újságoknak is.

– Ennyi év alatt jó néhány sporteseményt kellett közvetítenie. Melyik maradt a legemlékezetesebb az Ön számára?

– Talán Földi Imre súlyemelõ müncheni gyõzelme vagy Baczakó Péter – szintén súlyemelõ – gyõzelme Moszkvában. Természetesen közel áll szívemhez elsõ olimpiai aranyérmes közvetítésem is, amikor Németh Angéla gerelyhajításban gyõzött. Amire kifejezetten büszke vagyok, az Baczakó Péter vagy Repka Attila gyõzelme, mert esetükben jóformán csak én bíztam a sikerben.

– Van kedvenc sportága?

– Ha arra kíváncsi, melyik az a sportág, amelyet szívesen ûzök, akkor az a tenisz és a kosárlabda. Ha viszont a közvetítések szempontjából kellene „kedvencet” választanom, akkor a labdarúgást említem, illetve általában a labdajátékokat. Nagyon hozzám nõtt még a birkózás és a súlyemelés, de a legutóbbi idõben megkedveltem az evezést is.

– A mostani olimpián – a szervezés és a szerkesztés mellett – huszonnyolc versenyszám közvetítését is vállalta…

– Amikor elkezdõdött az olimpia, tizenkét fõs csapatunk – a nyolc beszélõ ember, azaz riporter, valamint a négy segítõ – azzal a szándékkal vágott neki az útnak, hogy lehetõleg minden „magyar versenyen” ott legyen. Erre törekedtünk, azzal együtt, hogy tudtuk, emberi számítás szerint ez lehetetlen. Ezeken kívül persze más érdekes, jól közvetíthetõ eseményekrõl is igyekeztünk beszámolni hallgatóinknak, hiszen ígéretet tettem rá: „Aki minket hallgat, mindent lát!” Ha valaki mindezeket az elképzeléseket szeretné megvalósítani, annak sokéves gyakorlatra és jó kapcsolatokra van szüksége. El szoktam azt is mondani, hogy hosszabb sportversenyekre én mindig két bõrönddel indulok. Az egyikben a ruháimat, a másikban pedig a feljegyzéseimet tartom. A szellemi elõkészület mellett nem hanyagolható el a fizikai erõnlét sem, hiszen ilyenkor nem alhatunk annyit, amennyi jólesik, napi 15–17 órát talpon vagyunk. Ami az olimpiákat illeti, tapasztalataim szerint rádiósoknál az ötödik nap a mélypont. Erre már jó elõre figyelmeztetem a munkatársaimat, és emlékeztetem õket arra, hogy – bármirõl is legyen szó – összeveszniük csak az olimpia utáni napon szabad, nehogy a feszültség a közvetítéseken keresztül csapódjon le.

– Amikor egy interjúban azt a kérdést tették fel Önnek, hogy a mostanihoz képest miben volt más az elsõ, 1968-as olimpiája, így válaszolt: „Most már tudom, mit veszíthetek.” Hogy értette ezt?

– Akkoriban egész más volt a helyzet, mint ma. Akkor még mindent ketten csináltunk. Ma már jobban megoszlanak a terhek, szakosodtunk, egy-egy olimpiai számra olykor már többen is vagyunk. Hogy ezzel együtt mit veszíthetek? Tíz olimpiával a hátam mögött elértem egyfajta rangot és elismertséget. Ez azt jelenti, hogy elvárnak tõlem egy bizonyos színvonalat. Szerencsére ezt még – úgy érzem – tudom is hozni.

– Gondolom, a nyári játékokon más szempontból is sokat változtak a körülmények. A hatvanas években még bizonyára nem voltak ennyire szigorúak a biztonsági intézkedések, és talán doppingügyek sem borzolták fel ennyire a kedélyeket…

– A négy évvel ezelõtti tizenegy „botlás” azért nem tûnt fel, mert három olimpiai bajnok mellett nevesincs versenyzõk buktak le, és nem volt közöttük magyar. Most azonban érmesekrõl, nagy tekintélyekrõl volt szó. De errõl a kérdésrõl nem szívesen nyilatkozom. Azt vallom, hogy „én az a nézõ vagyok, aki közvetítheti az eseményeket”, bizonyos esetekben a véleménynyilvánítás nem feladatom. Az viszont tény, hogy sajnos olyan világban élünk, amelyben – Malonyai Péter kollégám szavaival élve – „a doppingolt sün mindig elõbb ér célba, mint a tiszta nyúl”.

– Kötelezettségeire visszatérve: a rádiós olimpiai csapat összefogása után sem csupán sportszerkesztõi-riporteri feladatok hárulnak Önre, hiszen a közszolgálati médiumnál végzendõ munkáján túl is vállal „közszolgálatot”. Hogy csupán spirituális vonatkozású szolgálatokat említsek: ismeretes, hogy a Protestáns Újságírók Szövetségének (Prúsz) elnökévé választották, de az sem titok, hogy itt, a Deák téren már hosszú évek óta tölt be presbiteri tisztséget.

– A Deák térhez fûzõdõ kapcsolatom régi keletû. Szüleim itt házasodtak, engem itt kereszteltek. Az élet azután „elsodort” ebbõl a közösségbõl, de valamikor a nyolcvanas években megint visszakerültünk ide. Egyébként pedig néhai apósom, valamint sógorom és keresztfiam révén – akik mindnyájan lelkészek – szintén kötõdöm az evangélikus egyházhoz.

Magam „notóriusan” hiszek. Anyám ugyan nem tanított rá, de szinte sugározta azt, hogy hinni kell, az embereket szeretni kell. Az istenhittel kapcsolatban pedig – amit teljes mértékben ki-ki legszemélyesebb magánügyének tartok – az a véleményem, hogy hit nélkül nem megy. Elõadásom címét – Sport és spiritualitás – szem elõtt tartva ezért említettem egyfelõl Nagy Tímea nevét és vallomását, másrészt pedig az olimpiai eszmét, amely eredendõen három fontos dolgot hangsúlyoz: a nemes versengés mellett a békét, illetõleg a test és a lélek harmóniáját.

Gazdag Zsuzsanna