Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Az ötkarikás nyári játékok legizgalmasabb pillanatait idehaza is nyomon követhettük a tévé képernyőjén vagy az éter hullámain. Volt, aki már az olimpia első napján tudott egy magyar aranyéremről: egy rádióhallgató szerint ezt az aranyat a Magyar Rádió csapata érdemelte ki – athéni közvetítéseivel. A közszolgálati médium „olimpiai csapatát” egy ismert szerkesztő-riporter irányította: Novotny Zoltán, aki a közelmúltban – Sport és spiritualitás címmel – a Deák téri gyülekezetben is beszámolt élményeiről. A szeretetvendégség keretében tartott érdekfeszítő előadásán számos kulisszatitkot is megtudhattunk az augusztusi világversenyről és annak közvetítéséről. Jóval kevesebbet magáról az előadóról…

– Hogyan lett sportriporter?

– Alig néhány éves voltam, amikor édesanyám egy ízben apám gondjaira bízott. Azt kérte, vigyen el sétálni, majd hozzátette: „De nehogy meccsre menjetek!” Mondanom sem kell, mire visszaértünk, elfőtt a leves, kihűlt a második fogás… Anyám haragos „Merre jártatok?” kérdésére apám így felelt: „Sétáltunk…” Én pedig annak a néhány szónak a birtokában, amit akkor ismertem, így válaszoltam: „Mama, fütyült a bíró!”

– Kedves történet, de ennél azért, gondolom, kicsit több kellett ahhoz, hogy ezt a pályát válassza. Hiszen – ha jól tudom – végzettsége szerint bölcsész.

– Kétségtelen, hogy döntésemben közrejátszott a magyar sport ötvenes évekbeli sikere, továbbá az, hogy nem voltam ügyetlen a tornaórákon, és persze az is, hogy kitűnő testnevelő tanáraim voltak. Egyébként valóban az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végeztem, történelem–magyar szakon, de hittem abban, hogy sportriporter lehetek. Első és egyetlen munkahelyem a Magyar Rádió, ahol negyven-egynéhány éve sportriporterként tevékenykedem. Emellett kalandoztam a televízióban is, huszonhét éven át vettem részt különböző műsorokban – például Híradó, Ablak, gyermekműsorok –, és hébe-hóba írtam újságoknak is.

– Ennyi év alatt jó néhány sporteseményt kellett közvetítenie. Melyik maradt a legemlékezetesebb az Ön számára?

– Talán Földi Imre súlyemelő müncheni győzelme vagy Baczakó Péter – szintén súlyemelő – győzelme Moszkvában. Természetesen közel áll szívemhez első olimpiai aranyérmes közvetítésem is, amikor Németh Angéla gerelyhajításban győzött. Amire kifejezetten büszke vagyok, az Baczakó Péter vagy Repka Attila győzelme, mert esetükben jóformán csak én bíztam a sikerben.

– Van kedvenc sportága?

– Ha arra kíváncsi, melyik az a sportág, amelyet szívesen űzök, akkor az a tenisz és a kosárlabda. Ha viszont a közvetítések szempontjából kellene „kedvencet” választanom, akkor a labdarúgást említem, illetve általában a labdajátékokat. Nagyon hozzám nőtt még a birkózás és a súlyemelés, de a legutóbbi időben megkedveltem az evezést is.

– A mostani olimpián – a szervezés és a szerkesztés mellett – huszonnyolc versenyszám közvetítését is vállalta…

– Amikor elkezdődött az olimpia, tizenkét fős csapatunk – a nyolc beszélő ember, azaz riporter, valamint a négy segítő – azzal a szándékkal vágott neki az útnak, hogy lehetőleg minden „magyar versenyen” ott legyen. Erre törekedtünk, azzal együtt, hogy tudtuk, emberi számítás szerint ez lehetetlen. Ezeken kívül persze más érdekes, jól közvetíthető eseményekről is igyekeztünk beszámolni hallgatóinknak, hiszen ígéretet tettem rá: „Aki minket hallgat, mindent lát!” Ha valaki mindezeket az elképzeléseket szeretné megvalósítani, annak sokéves gyakorlatra és jó kapcsolatokra van szüksége. El szoktam azt is mondani, hogy hosszabb sportversenyekre én mindig két bőrönddel indulok. Az egyikben a ruháimat, a másikban pedig a feljegyzéseimet tartom. A szellemi előkészület mellett nem hanyagolható el a fizikai erőnlét sem, hiszen ilyenkor nem alhatunk annyit, amennyi jólesik, napi 15–17 órát talpon vagyunk. Ami az olimpiákat illeti, tapasztalataim szerint rádiósoknál az ötödik nap a mélypont. Erre már jó előre figyelmeztetem a munkatársaimat, és emlékeztetem őket arra, hogy – bármiről is legyen szó – összeveszniük csak az olimpia utáni napon szabad, nehogy a feszültség a közvetítéseken keresztül csapódjon le.

– Amikor egy interjúban azt a kérdést tették fel Önnek, hogy a mostanihoz képest miben volt más az első, 1968-as olimpiája, így válaszolt: „Most már tudom, mit veszíthetek.” Hogy értette ezt?

– Akkoriban egész más volt a helyzet, mint ma. Akkor még mindent ketten csináltunk. Ma már jobban megoszlanak a terhek, szakosodtunk, egy-egy olimpiai számra olykor már többen is vagyunk. Hogy ezzel együtt mit veszíthetek? Tíz olimpiával a hátam mögött elértem egyfajta rangot és elismertséget. Ez azt jelenti, hogy elvárnak tőlem egy bizonyos színvonalat. Szerencsére ezt még – úgy érzem – tudom is hozni.

– Gondolom, a nyári játékokon más szempontból is sokat változtak a körülmények. A hatvanas években még bizonyára nem voltak ennyire szigorúak a biztonsági intézkedések, és talán doppingügyek sem borzolták fel ennyire a kedélyeket…

– A négy évvel ezelőtti tizenegy „botlás” azért nem tűnt fel, mert három olimpiai bajnok mellett nevesincs versenyzők buktak le, és nem volt közöttük magyar. Most azonban érmesekről, nagy tekintélyekről volt szó. De erről a kérdésről nem szívesen nyilatkozom. Azt vallom, hogy „én az a néző vagyok, aki közvetítheti az eseményeket”, bizonyos esetekben a véleménynyilvánítás nem feladatom. Az viszont tény, hogy sajnos olyan világban élünk, amelyben – Malonyai Péter kollégám szavaival élve – „a doppingolt sün mindig előbb ér célba, mint a tiszta nyúl”.

– Kötelezettségeire visszatérve: a rádiós olimpiai csapat összefogása után sem csupán sportszerkesztői-riporteri feladatok hárulnak Önre, hiszen a közszolgálati médiumnál végzendő munkáján túl is vállal „közszolgálatot”. Hogy csupán spirituális vonatkozású szolgálatokat említsek: ismeretes, hogy a Protestáns Újságírók Szövetségének (Prúsz) elnökévé választották, de az sem titok, hogy itt, a Deák téren már hosszú évek óta tölt be presbiteri tisztséget.

– A Deák térhez fűződő kapcsolatom régi keletű. Szüleim itt házasodtak, engem itt kereszteltek. Az élet azután „elsodort” ebből a közösségből, de valamikor a nyolcvanas években megint visszakerültünk ide. Egyébként pedig néhai apósom, valamint sógorom és keresztfiam révén – akik mindnyájan lelkészek – szintén kötődöm az evangélikus egyházhoz.

Magam „notóriusan” hiszek. Anyám ugyan nem tanított rá, de szinte sugározta azt, hogy hinni kell, az embereket szeretni kell. Az istenhittel kapcsolatban pedig – amit teljes mértékben ki-ki legszemélyesebb magánügyének tartok – az a véleményem, hogy hit nélkül nem megy. Előadásom címét – Sport és spiritualitás – szem előtt tartva ezért említettem egyfelől Nagy Tímea nevét és vallomását, másrészt pedig az olimpiai eszmét, amely eredendően három fontos dolgot hangsúlyoz: a nemes versengés mellett a békét, illetőleg a test és a lélek harmóniáját.

Gazdag Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::