EvÉlet - Lelki segély

Tisztelt Lelkésznő!

Megdöbbenve olvastam sorait az Evangélikus Élet szeptember 5-i számában, az „Iskola a határon” című cikkében. Waldorf-diákként iskolás éveim alatt már-már reflexszerűvé vált bennem a védekezés, hiszen sokszor találkoztam tudatlanságból vagy a mástól, az újtól való idegenkedésből fakadó negatív hozzáállással. Eddig ez csak a tanítási módszerre irányult (azóta többszörösen is bebizonyosodott, hogy ez a bizalmatlanság alaptalan), de ilyen véleménnyel, mint amelyet a cikkben olvastam, még sohasem találkoztam.

Hadd írjam le mint Waldorf-diák az egész antropozófiával való kapcsolatomat. Őszintén szólva nem sokat tudok róla, a cikkben írt elemzés újdonságként hat számomra. Az iskolában nincsen antropozófia tantárgy a gyerekek Rudolf Steiner nevét talán ismerik, de az antropozófia teljesen ismeretlen számukra. Minden évfolyamban van hetente egyszer fakultatív „szabad vallás” óra, ezen alsó tagozatban a keresztény szentek élettörténetét tanulják a diákok keresztény tanároktól. Ezeken az órákon a tanár mesél, a gyerekek meg legtöbbször rajzolnak közben. Felső tagozatban a diákok megismerhetik a többi világvallás fő tanait, világnézetét, történetét. Ez nem tévesztendő össze a „térítéssel”, csak a megismerés lehetősége van meg. 12. osztályban János evangéliuma az év témája, erről beszélgethetnek a diákok.

Itt töltött éveim során sohasem éreztem, hogy bármit is rám erőltetnének vallási vagy gondolkodási szempontból, nem mondták meg soha, hogy mit gondoljak, inkább segítettek, hogy megtaláljam azt az utat, amely nekem (vagy a családomnak) tetszik. Az iskolába járók és tanárok jó része hívő keresztény, senkinek az iskolával problémája még nem volt, összetűzésbe nem került vele.

Tapasztalataim szerint az antropozófiából csak annyi jelenik meg a Waldorf-iskolában, amennyit Rudolf Steiner fontosnak és hasznosnak tartott a gyermeknevelés szempontjából, de ez is csak pedagógiai vonatkozásban. A pedagógia tehát valóban az antropozófián alapul, de ez csupán annyit jelent, hogy figyelembe veszi azt, amit Rudolf Steiner – sok más kortárs pszichológussal egybehangzóan – a gyermek fejlődéséről megállapított. A Waldorf-pedagógia tehát alternatív nevelési módszer, és nem más. Van evangélikus vagy katolikus iskola, de „antropozóf” iskola nincs, a Waldorf nem az.

A cikk alapján szektás iskolának tűnhet a Waldorf, benne – hogy szavaival éljek – „démonikus” hitű gyerekek. Nem gondolom, hogy démonikus az, ha a pedagógusok igyekeznek tanítványaikban ébren tartani azt a csodálatot, amely kisgyermekként mindenkiben megvan a körülöttünk lévő világ és a fölötte álló teremtő hatalom felé; ezt azután ki-ki a családja és saját meggyőződése szerint élheti meg és viheti tovább olyan irányba, amerre neki tetszik. Ez az út természetesen a legtöbb esetben a kereszténység, hiszen ünnepeink is keresztény ünnepek, keresztény módon ünnepeljük őket. A Waldorf-iskola azonban nem jelöl ki utat senki előtt, hanem a világra való nyitottságra nevel. A megismerésre és a szabad gondolkodásra, hogy ne nevezzünk semmit démonikusnak, amíg meg nem ismerjük. Arra nevel, hogy szabadon kételkedjünk, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy aztán hitünk sajátunkká és meggyőződésünkké váljon, és ne másoktól átvett, magunkban feldolgozatlan sablon legyen.

Én ajánlom az iskolát mindazoknak, akik fontosnak tartják, hogy gyermekeik az otthonihoz hasonló el- és befogadó környezetben nevelkedhessenek, emberséges körülmények között, lelki és gondolkodási kényszerűségek nélkül, és akik szeretnék, hogy gyermekeik örömmel járjanak iskolába, és később szeretettel és hálával tudjanak visszagondolni az ott eltöltött éveikre. És végül azoknak a szülőknek ajánlom a Waldorf-pedagógiát, akik azt szeretnék, hogy gyermekük tudatosan higgye azt a hitet, amely mellett saját meggyőződéséből döntött.

Egy idén érettségizett Waldorf-diák