Liturgikus sarok

Nézzünk körül az egyházban 17.

Testvéregyházakat bemutató sorozatunkban utolsóként a hazánkban kevésbé ismert és kis közösségként élő, világszerte azonban jelentős tagságot számláló anglikán egyház istentiszteleti életét mutatja be dr. Dobszay László. A professzor számos angliai tanulmányút alkalmával gazdagította tanítványait azzal a kinccsel, amely tanulságokkal szolgálhat nekünk, Magyarországon élő keresztényeknek is. (H. K.)

Anglikán liturgiáról nehéz megkülönböztetés nélkül beszélni, hiszen a „low church” és „high church” különbségén túl az egyes templomok szertartásait nagymértékben meghatározza (sajnos) az éppen szolgáló lelkész akarata. De röviden jellemezhetjük a liturgikusan leginkább katedrálisok, kollégiumi és plébániatemplomok gyakorlatát.

Az anglikán liturgia alapja a középkori Sarum rítusnak (vagyis Salisbury rítusának) a reformáció idején történt átdolgozása. Amikor Angliába megyünk, és elcsodálkozunk a Westminster Abbey, a canterburyi katedrális, az oxfordi New College lenyűgöző liturgiáján, magyarázatul a sok évszázados hagyomány erejét szoktuk felhozni. S ez lényegében igaz is. Ám jó tudni, hogy ez a hagyomány sokszor szenvedett törést, olykor szinte ki is pusztult. Új és új reformok (vagyis „visszaformálások”), az ősi liturgiából való megújulás vágya és különösképpen a 19. század közepi liturgikus mozgalom hozta vissza méltán csodálatot keltő állapotába.

Ragadjunk ki néhány mozzanatot e liturgiából, legalábbis abból a formájából, amelyet a legjobb templomokban (nem néhányban, hanem soktucatnyiban) megszemlélhetünk!

1. Az eukharisztiát a templomok többségében nem naponta, hanem vasárnap és a hét kijelölt napjain végzik. Azonban a templomok szokásos istentiszteleti rendjéhez tartozik a mindennapi reggeli és esti (illetve egyes helyeken ezeken kívül a déli) zsolozsma. A reggeli, „Matins” nevet viselő zsolozsma az ősi matutinum egyes elemeinek a laudesszel való összetételéből keletkezett. Az esti imaóra az „Evensong”, amely a vesperás és a completorium legfontosabb részeit fűzi össze.
2. A reformáció idejéből származó szertartásrendet kisebb változásokkal és változatokban folyamatosan őrzik. A liturgia rögzített volta nemcsak annak nyugodtságát garantálja, hanem a szövegek és énekek folyamatos használatát is lehetővé teszi. Ez biztonságot ad a híveknek, a szertartást végzőknek, a segédkezőknek és a kórusoknak is, idő- és térbeli egységet teremt, valamint a liturgia tökéletesítését is segíti. (Ez a magyarázata annak is, hogy az egyházzenész teljes liturgikus ciklusokhoz nagyszámú kompozíciót találhat bármely századból.)
3. A liturgikus mozgalmak nyilvánvalóvá tették, hogy a liturgia nemcsak szavakból áll, hanem a mozgásoknak, tárgyaknak, ruháknak, mozdulatoknak, vonulásoknak és a zenének is megvan benne a maga jelentősége. A liturgiában nemcsak az ész tiszteli az Istent, hanem az ember egésze, testével-lelkével, egész kultúrájával. Ennek megfelelően kellő méltósággal valósítják meg napról napra (!) a gondosan kidolgozott, gazdag asszisztenciarendet is.
4. A liturgia szerves részének tekintik a zenét. Ez természetesen magába foglalja a népéneket (amelyet a nálunk szokásosnál jóval nagyobb hanggal és lelkesedéssel énekel a gyülekezet) és a vele összehangolt, magas színvonalú kóruszenét is. A kórusokat nem csupán a változékony buzgóság tartja össze: mivel vezetőik szolgálatát tisztességesen megfizetik (sőt sok helyen az énekesekét is), egy-egy kórus sok évtizedes hagyományra tekinthet vissza, hétről hétre vagy éppen napról napra azonos normák szerint zengve az istendicséretet.
5. Általában elmondható, hogy sokkal szilárdabb a liturgia intézményi háttere. Jól működő intézmények (alapítványok, kollégiumok, iskolák) ápolják a liturgikus életet, már a középkor óta igazodva a mindenkori szokásokat rögzítő törvényekhez (consuetudokönyvekhez).
6. A protestáns szemlélő számára tanulság lehet az is, hogy ami Magyarországról „pápista” szokásnak látszik, az az anglikán protestáns hívőtől szinte elvárt – mert áhítatát emelő és kifejező, istentiszteletét az Isten felségéhez méltóvá tevő – elem. Kellő helyet kap a liturgiához kapcsolódó magánáhítat is. Az exeteri, salisburyi, canterburyi katedrálisban és sok helyen másutt is egész nap nyitva a kápolna, s benne mindig találni híveket, akik az ott őrzött eukharisztia előtt térdelve adorálnak, képek előtt imádkoznak, gyertyákat gyújtanak. Az is igaz, hogy sok tájékoztató anyag – kifüggesztve vagy elvihető szórólap formájában – magyarázza meg mindennek az értelmét, nehogy az igaz keresztény kegyesség a joggal kárhoztatott babonássággá váljék.

Nyilvánvaló, hogy mint minden emberi műnek, az anglikán egyháznak és anglikán liturgiának is megvannak a gyengeségei, gyarlóságai, akár bűnei is. De hordoz olyan értékeket, melyeket talán csak náluk lehet megtalálni.

Dr. Dobszay László