Keresztény szemmel

A rendszerváltozás óta érthetően visszatérő, időről időre felerősödő igény mutatkozik az egyházban a múlt tisztázása iránt. A múlt ebben az esetben csak a második világháború utáni időszakot – mindazt, ami 1945 és 1989 között történt – jelenti.

Legutóbb az 1984-ben Budapesten megrendezett nagygyűlés – az első olyan alkalom, amikor a Lutheránus Világszövetség kelet-közép-európai, politikai rendszerét tekintve szocialista országba vitte az eseményt – huszadik évfordulója alkalmából megjelent írások jelezték, hogy sokféle a megközelítés, és még az egyértelműnek látszó tények megítélésében is jelentősek az ellentmondások.

A többoldalú megközelítés persze egészséges jelenség, de a helyzet azok igazságát erősíti, akik szerint a feltétlenül szükséges szerény mértékben sem történt meg a múlttal foglalkozó eszmecsere, nem beszéltük ki eléggé dolgainkat, ez pedig visszaüt, olykor bizalmatlanságot szül, feszültségeket generál.

Nem arról van szó, hogy valamiféle „hivatalos” egységes álláspontot kellene kialakítani a közel fél évszázad különböző periódusairól és meghatározó személyiségeiről, hanem csupán arról, hogy konferenciákon, gyülekezeti alkalmakon többet kell foglalkozni a közelmúlt egyháztörténelmével. Talán most érkezett el az idő, amikor ez hatékony lehet, és elkerülhetők a csapdák.

Közismert, hogy a tárgyilagos történelmi elemzéshez bizonyos távlat szükséges. A kilencvenes évek elején a múlt tisztázását radikálisan igénylőket nyilván elsősorban nem a történelmi igazságszolgáltatásra való törekvés, legfeljebb – ennek leplében – aktuális politikai szándék vezette. Másfél évtized is rövid idő, de már ad némi távlatot (az 1945 és 1956 közötti periódust tekintve feltétlenül), viszont most még rendelkezünk azzal az előnnyel, hogy sokan élnek azok közül, akik szerepet játszottak az 1945 utáni egyházi életben, és meghatározó személyes emlékekkel, élményekkel rendelkeznek ebből az időszakból. Természetesen a kortárs visszaemlékezés is lehet elfogult, mégis rendelkezik egyfajta hitelességgel. Egy nyílt, korrekt vitában helyükre kerülhetnek a dolgok. Sokkal inkább, mint ha ki-ki a mai politikai meggyőződéséhez szerez mintegy igazolást a múltból, lényegében torzítva a történelmet. (Ez időszerű, érezhető veszély a társadalomban és az egyházban egyaránt.) Hasonló veszély a szelektív memória, amely többnyire az önigazolást kívánja szolgálni. Ezek a gondok is magyarázzák, hogy miért irányult eddig csekély figyelem a huszadik század második felére, de talán elfogadható az is, hogy valóban időszerű a változtatás. Alapvető, hogy a múlt tisztázása, értékelése nélkül ne kezdődjön meg a jövő építése.

Túl tehát azon az alapvető szemponton, hogy kötelezettségünk a múltunkkal való szembesülés, ezt igényli az egyházi jövőkép kialakítása is. Értékeljük akárhogyan az 1945 és 1989 közötti évtizedeket, ezek is részei a hazai egyháztörténelemnek. A két véglet, a csak a pozitív elemek kiemelése, illetve a teljes elítélés, azaz a szépítés és a befeketítés között kell megtalálni a helyes utat. Ez azért is lényeges, mert valóban sok minden nem vállalható ebből az időszakból, ugyanakkor meg kell találni a kontinuitás nyomvonalát is, egyháztörténelmünk értékalapú folytonosságát, amelyre 1989 óta is építhetünk.

A korszak meghatározó egyházi személyiségeit is megilleti tevékenységük tárgyilagos elemzése. Jórészt ezzel is adósak vagyunk. Pedig az 1956 előtti időszak már valóban történelemmé vált, mégsem készült például Dezséry László pályáját bemutató monográfia.

Hiányzik persze az 1945 és 1956 – rövidebb időszakokra bontva: az 1945 és 1950, illetve az 1950 és 1956 – közötti évek történelme, a püspökök (Ordass Lajos, Túróczy Zoltán, Szabó József) mellett a világi munkatársak (a felügyelők, így Reök Iván, majd Mihályfi Ernő) szerepének a bemutatása is. Az egyházban még összetettebb feladat az egyszerűség kedvéért Káldy-korszaknak nevezhető hosszú periódus (1958–1986) értékelése – akárcsak a társadalomban a „puha diktatúra” éveié.

Az úgynevezett „lila könyvek” sokat tettek az Ordass-per és a püspök munkásságának megismertetéséért, az életmű mindeddig mégsem vált egyházunk és az új lelkésznemzedékek számára igazán értékké úgy, ahogyan természetes lenne. Talán azért sem, mert voltak, akik aktuálpolitikai célra is fel kívánták használni Ordass Lajos örökségét. De a személyiség és a mű ellenállt ennek a törekvésnek. Ordasstól idegen volt minden szélsőség, minden kirekesztés, minden sanda politikai szándék, többek között erkölcsi zseni volt, ahogyan Fasang Árpád jellemezte.

Mindezen meggondolások alapján választottuk a hagyományosan november első hétvégéjén sorra kerülő felügyelői konferencia mottójául „A múltról a jövőért” gondolatot.

Nyilvánvalóan több konferencia, több tanulmány sem képes a kort a teljesség igényével feldolgozni, de kortársi segítséggel talán sikerül valamit elindítani. A múltunk része az életünknek, és felelősséggel tartozunk az utódainknak. E gondolatok jegyében készülünk a konferenciára.

Frenkl Róbert