Kultúrkörök

Érdekes kontrasztot tapasztalhattak meg a XXXIII. ökumenikus női területi találkozó résztvevői már az alkalom első perceiben. A Lágymányosi Ökumenikus Központ kápolnájában október 2-án összegyűlt asszonyok ugyanis diákokkal találták szemközt magukat: az Evangélikus Egyház Aszódi Petőfi Gimnáziumának kórustagjai jöttek el, hogy modern zenéjükkel gazdagítsák a találkozót, amelyen jelképesen múlt és jövő találkozott össze. Az oltártérben a szolgáló fiatalok, akiké a holnap, s szemben a hallgatóság – az idősebbek –, akiké a tegnap bizonysága. Mindez arra emlékeztetett, hogy örökségünk, amelyről az egész napos alkalom szólni kívánt, nemcsak ránk hagyományozott adomány, hanem olyan ajándék, amelyet tovább kell adnunk.

A találkozón elhangzott áhítatok is erről szóltak, majd az előadás is ezt a gondolatot mélyítette el. A résztvevők ámulva tapasztalhatták meg az „isteni rendezést”, mert a kezdő és a záró igehirdetést tartó lelkésznők egymástól függetlenül olyan igeverseket választottak, amelyekben a víz képe különös fontosságot kapott. Dr. Bartha Tiborné 1Móz 26,18 versét választotta áhítata alapjául. Utalva arra, amit itt olvashatunk – „Majd ismét kiásta Izsák azokat a kutakat, amelyeket apjának, Ábrahámnak az idejében ástak” –, a hallgatóságnak szegezte a kérdést: keressük-e az élő vizet, azt a lelki örökséget, amelyet az évek során esetleg betemetett az idő? A záró igehirdetés textusa pedig így bátorított: „Tekintsetek a kősziklára, melyből kivágattatok, és a kút üregére, melyből kiásattatok!” (Ézs 51,1)

Aklanné Balogh Éva lelkésznő Isten hűségére emlékeztetett. Az Úrhoz, a tiszta víz forrásához újra és újra vissza lehet térni, hiszen ő az eredet, őhozzá tartozunk. Ez a mi örökségünk: annak tudata, hogy Istenéi vagyunk, s rábízhatjuk magunkat. Szinte ugyanebben a mondatban összegezhető mindaz, amit előadásában P. Tóthné Szakács Zita református missziói lelkész, a MEÖT (Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa) Női Bizottságának elnöke osztott meg hallgatóságával. Ám ő már arról is szólt, hogy a hit bizonyossága nemcsak örökség, hanem közvetítendő feladat is. A 78. zsoltárt idézte, amelynek 6–7. versében így buzdít a szerző: „Tudja meg ezt a jövő nemzedék, a születendő fiak, és ha felnőnek, beszéljék el fiaiknak, hogy Istenbe vessék bizalmukat…” József történetén keresztül mutatta be, hogy mit jelent ez az atyai házból hozott örökség, az Istenbe vetett feltétlen bizalom megélése. Jákób fia csak tizenhét évet töltött otthon, mégis mélyen beléivódott mindaz, amire apja tanította. Lelki öröksége így megtartotta a mélységekben és a magasságokban is.

A lelkésznő azzal a gondolattal zárta előadását, hogy József történetét valószínűleg Salamon király idején foglalták írásba. Bizonyára nem véletlen, hogy akkor jegyezték le, amikor jólét köszöntött az országra. Figyelmeztetésül íródhatott az akkori fiataloknak, hogy ne távolodjanak el Istentől, s emlékeztetni akarta őket arra, hogy jó sorsukban se feledkezzenek el örökségükről.

Az aszódi kórus tagjai nem vettek részt az előadást követő csoportos beszélgetésen, mert szolgálatuk második részére készültek. Pedig kíváncsiak lettünk volna, ők vajon hogyan vélekednek erről az örökségről. Fel nem tett kérdésünkre azonban a szünet után felcsendülő daluk felelt: „Ó hatalmas, kezed nagy csodákat tesz. Veled senki nem ér fel. Veled senki nem ér fel!”

B. Pintér Márta