EvÉlet - Lelki segély

„Négy évvel ezelőtt súlyos autóbalesetet szenvedtem, amelynek következtében deréktól lefelé megbénultam. Eleinte együtt érző szeretettel vettek körül a barátaim, de mára többségükben elmaradtak mellőlem. Barátnőmben is csalódnom kellett, ő sem tartott ki mellettem a bajban. Igaz, hogy én sem kívántam senkinek a társaságát a szüleimén kívül. Minden lesajnáló tekintetű beteglátogató valahogy abban erősített meg, hogy semmi értelme az életemnek így, a kerekes székhez kötve. Mostanában önpusztító gondolatok gyötörnek, azt hiszem, talán mindenkinek jobb lenne, ha nem lennék. Nem tudom, hogyan tovább!”

Kedves testvérem, Péter! Kérem, tegye lehetővé, hogy személyesen találkozzam Önnel! Megrendítő soraira addig is reagálok a Lelki segély rovat keretei között, mert biztos vagyok abban, hogy nem Ön az egyetlen olyan olvasónk, aki hasonlóan életbe vágó kérdéssel viaskodik, de elkeseredésében talán már a segélykiáltás is elhalkult az ajkán. Gondolt már arra, Péter, hogy hányan lehetnek ma Magyarországon, akik egy tragikus baleset traumatikus élményén vannak túl, és részben vagy egészben mozgáskorlátozottakká váltak? Vajon hogyan telnek mindennapjaik? Önként vállalt magányukba burkolóznak? Haragszanak az egész világra, vagy esetleg úgy tesznek, mintha semmi sem történt, semmi sem változott volna velük, körülöttük? Netán mindennek ellenére örülni tudnak az életnek, feladatokat vállalnak, szeretnek, és hagyják is szeretni magukat? Bizonyára van belőlük ilyen is, olyan is. De ugye egyetért velem abban, hogy nemesebb, pozitívabb, élhetőbb, értelmesebb az utóbbi magatartás? Csodálatra méltó, ha az ember képes eljutni odáig, hogy már nem a romba dőlt élete felett kesereg, hanem örvendezni tud annak, ami megmaradt. Vagyis nem adja fel. Ismeri a mondást: „A győztesek soha nem adják fel, akik feladják, soha nem lesznek győztesek!”

Biztos vagyok abban, hogy Péter a győztesek oldalán szeretne állni. Mindig tevékeny, alkotni, építeni akaró ember volt, ahogyan levelében írja. Hát nem látja, hogy a kerekes szék nem lehet akadálya annak, hogy szebbé-jobbá tegye ezt a világot? Álmodjon meg és hozzon létre egy mozgássérültklubot, írjon könyvet, tanuljon tovább! Legyen például sorstársainak jogi tanácsadója! És még megannyi Önnek való, Önre váró feladat, tennivaló kínálkozik, amelynek elvégzésére éppen Önre van szükség. Kreativitása, érzékenysége és igen: szenvedései, az a testi-lelki fájdalom, amelyet át kellett élnie, Önt teszik alkalmassá arra, hogy elvégezhesse őket!

Milyen sokan vannak világunkban azok az embertársaink, akik kerekes szék nélkül is feleslegesnek érzik magukat! A személytelenség, a jelentéktelenség és a helyettesíthetőség élménye előbb-utóbb elzülleszti az embert. A technika, az automatizáltság legnagyobb bűne az, hogy a „hétköznapi” ember – legalábbis a munka területén – bármikor behelyettesíthető lett. Ezért azután ha valaki sérültté válik, különösen úgy érzi, hogy ebben a sikerhajhász, teljesítménycentrikus világban nincsen semmi esélye. Kevesen élnek közöttünk olyanok, akik megkapják a hivatástudat ajándékát. Azt a felemelő meggyőződést, hogy olyasmit művelnek, amit így csak ők tudnak véghezvinni! Azt az energiát, amelyet búslakodásra fordít, kedves segélykérő testvérem, próbálja meg annak az egyedi küldetésnek a felkutatására fordítani, amelyben pótolhatatlan! Nyilván kedves szülei is állandóan bátorítják, erősítik Önt, és biztosítják soha meg nem szűnő szeretetükről. A bajban is hűséges barátok kitartása is jóleső érzés. A „lesajnáló tekintetű beteglátogatók” magatartása pedig azért esik olyan rosszul, mert mindig Önnek kell elfogadnia a segítségüket, mindig Önnek kell hálát mutatnia feléjük, amiért szabad idejük egy részét Önre áldozták, mindig Önnek kell az elesett ember pozíciójából feltekinteni a „nagyokra és erősekre”.

Higgye el nekem, hogy mindez nem a kerekes szék miatt van így! Hanem azért, mert saját értéktelenségének vélelme kisugárzik a környezetére. A legtöbb ember kerüli a folyton panaszkodó, önsajnálatba süppedt embereket, mert szinte fojtogató a közelükben lenni. Nem a kerekes szék látványa taszít, hanem a teljes önfeladás, reménytelenség, enerváltság légköre elviselhetetlen hosszú távon! Ismerek olyan idős és fiatal testvéreket egyaránt, akik betegségük miatt ágyhoz vannak kötve, vagy szobájuk négy fala közé vannak zárva, látogatóik mégis lelki töltekezésre zarándokolnak hozzájuk.

Péter! Olyan embereket kell találnia, akik nagyon fontosak az Ön számára! Az kevés, hogy van Ön körül néhány jószívű önkéntes, akik zokszó nélkül ellátják a testi szükségleteit! De vajon az Ön számára fontosak-e ők annyira, hogy értük akarjon élni, cselekedni? Szereti-e őket annyira, hogy gondoskodásukat jó szívvel, mindenféle megalázottság érzése nélkül el tudja fogadni tőlük? Meggyőződésem, hogy nem azért dobják el az emberek az életüket, mert senki sem szereti őket, hanem azért, mert ők nem tudnak szeretni. „A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.” (1Jn 4,18)

Kedves testvérem akkor szabadulhat a reménytelenség rabbilincséből, ha életének fájdalmas terheit átadja teremtő, megváltó, megszentelő Istenének. Mert Isten, aki maga a szeretet, kitágítja beszűkültnek megélt lehetőségeit. Csak a Jézus Krisztusban megtestesült szeretet képes arra, hogy minden béklyónk ellenére szárnyalni tudjunk, mert ő kiszabadít az önmagunk körüli forgolódásunkból, és megnyitja a határokat a vele és embertársainkkal való termékeny kapcsolat felé. Szeretnék ebben útitársa és segítőtársa lenni. A Szentírás segítségével lelkigondozni, konkrét és reális terveket szövögetni az Ön előtt álló időkre! Imádságaimra addig is számíthat!

Szőkéné Bakay Betarix