Napról napra

Te ugyanaz maradsz, éveidnek soha nincs vége. Zsolt 102,28 (1Tim 1,17; Mk 12,28–34; Róm 14,17–19; Zsolt 144) Mai világunk szinte semmiben nem hasonlít gyermekkorom világához, pedig csak alig több mint egy emberöltő telt el. Milyen parányi időtartam ez a világ életében, és mégis mennyi minden változott! Mert e világon semmi sem örök. Egyedül Isten az, aki ugyanaz marad, akinek az évei soha nem érnek véget.

Az Úr pedig lélek, és ahol az Úr lelke, ott a szabadság. 2Kor 3,17 (2Móz 20,2; 1Thessz 4,9–12; Jer 44,1–23) Ma minden a szabadságról szól. „Légy szabad!” – sugallják a reklámok. „Valósítsd meg önmagadat!” – biztatnak. „Ne legyenek előtted korlátok!” – mondják. Valóban ez a szabadság? Az ember szabadsága csak addig terjedhet, amíg Isten megengedi. A szabadság soha sem válhat törvénytelenséggé vagy szabadossággá. A keresztény embernek azt kell néznie, hogy üdvössége szempontjából mi hasznos. Egyedül a szeretet területén van korlátlan szabadságunk. Augustinus mondta: „Szeress, és tégy, amit akarsz!”

Jézus mondja: Ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, és mit igyatok, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál? Mt 6,25 (Zsolt 143,6; 1Tim 1,1–8/9–11/; Jer 45,1–5) Az élet egyedüli ura Isten! Életünk ideje az ő kezében van. Megélhetésünkre is ő fordít gondot. Ne aggódj és ne kételkedj! A kérdés nem az, hogy tudja-e Isten, mire van szüksége az embernek. A kérdés az: ráhagyatkozol-e Isten gondoskodó szeretetére fenntartások nélkül.

Nem az a megbízható ember, aki önmagát ajánlja, hanem az, akit az Úr ajánl. 2Kor 10,18; (Dán 2,21; Énekek 8,4–7; JerSir 1,1–22) A dicsekvő ember elfogult önmagával szemben. Elfogultsága mérhetetlen önbizalmából fakad, amely akadálya a korrekt önismeretnek. Ennek sokszor kudarc és megszégyenülés a következménye. Ne dicsekedj, ne önmagadat ajánld, hanem csak végezd szerényen, pontosan, tudásod legjavát adva munkádat, és majd munkád minősít. Ez a leghitelesebb mérce, amelyet senki meg nem kérdőjelezhet.

Pál írja: Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta. 1Kor 3,6 (Péld 16,3; ApCsel 6,1–7; JerSir 3,1–33) Nekünk, lelkészeknek a sok csalódás mellett az jelenti – ha szabad így mondani – a sikerélményt, ha valaki szolgálatunk eredményeként élő hitű tagja lesz gyülekezetünknek. De vajon a mi sikerünk és dicsőségünk ez? Megveregethetjük önmagunk vállát és nyugtázhatjuk: „jól van, jó és hű szolga”? Pál szava kijózanító. Nem emberé a dicsőség. Mi csak annyit tettünk, amennyi ránk bízatott. A dicsőség Istené, aki a növekedést adta azzal, hogy Szentlelkével megáldotta szolgálatunkat.

Jézus tanítani kezdte tanítványait arra, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, és el kell vettetnie, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia. Mk 8,31 (Ézs 53,12; Lk 23,32–34; JSir 3,34–66) Jézus tudatosan készül szenvedésére, megalázására, halálára és feltámadására. Tudja, hogy ennek így kell lennie. Csak így valósulhat meg Isten akarata, enélkül nincs üdvösség az ember számára. Péter és tanítványai akkor még nem értik Jézus szavait, mert a passió eseményei előtt vannak. Mi viszont tudjuk, hogy miért kellett ennek megtörténnie. Értjük és értékeljük ezt? És főképp: ennek tudatában fakad-e hit és hála életünkben?!

Jézus így szólt: Abbá, Atyám! Minden lehetséges neked! Vedd el tőlem ezt a poharat, mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te. Mk 14,36 (Ézs 53,7; Mt 5,17–24; JSir 5,1–22) Sokszor szeretnénk megfutamodni, mert félünk attól, ami reánk vár. Úgy érezzük, hogy kevés a mi erőnk, és kétségbeesetten keressük, kihez menekülhetnénk. Isten közelében a menedék és a megoldás. Erősíts meg ezért, Uram, ahogyan fiadat is megerősítetted ott, a Gecsemáné-kertben!

Kiss Miklós