Liturgikus sarok

Nézzünk körül az egyházban 18.

És mit láttunk? Hihetetlen gazdagságot. Lehetne ezt negatívumként is értékelni. Mondhatnánk: mennyire szétszakadtunk! Az egy isten gyermekei miért nem tudják egyformán imádni és dicsérni Urukat? A liturgia sokfélesége a széttöredezettség jele, ez pedig bűnbánatra ad okot. Valljuk meg széthúzásunkat, és keressük a közös utat!

Én azonban ezt nem így látom. Széthúzásunk, megosztottságunk valóban bűnbánatunk tárgya kell, hogy legyen, de az egyház Ura az átokból itt is áldást hozott elő: a liturgikus tradíciók gazdagságát. Körülnéztünk? És láttuk, hogy micsoda kincse van az egyháznak, hogy mennyi értéket halmozott fel szerte a világon húsz évszázad alatt. S ha ?minden jó adomány onnan felülről való?, akkor még inkább gyönyörködnünk kell a kincsekben, a mennyei adományokban. Ezért most a pozitív oldalról közelítve tekintsünk vissza arra a tizennyolc (!) részből álló cikksorozatra, amelyet az elmúlt hetekben olvashattunk e lap hasábjain.

Minden felekezet liturgikus életében találunk közös és sajátosan eltérő pontokat. Közös az ige és a szentségek használata, illetve komolyan vétele. Ez talán magától értetődőnek hangzik, mégis fontos kiemelnünk! A nagy találkozás Isten és ember között e két pont körül koncentrálódik: Isten szól hozzánk, az emberré lett Isten önmagát adja nekünk táplálékul, sőt az élet kenyeréül. Mindkettő titok, hiszen a mindenható Isten emberi hangon szólal meg, és a mindenütt jelen lévő egy falat kenyérbe és egy korty italba hajlandó belealázkodni, ezek által belénk költözni, vérünkké lenni. Természetesen vannak eltérések az értelmezésben és a gyakorlatban egyaránt, s vannak hangsúlyeltolódások is. De egyértelmű, hogy hitünk és hitgyakorlatunk középpontja ez a két terület: az ige és a szentségek. Ezekből derül ki ? minden felekezetre érvényesen ?, hogy az istentisztelet cselekvő alanya az Isten. Minden liturgiában első renden az aktív Isten a főszereplő.

Valamennyi keresztény felekezetben fontos az imádság, az, hogy Isten megszólított népe válaszol Ura szavára. Sokféle módon, más-más tradíciót követve teszi ezt: többnyire kötött formában, évszázadokon át csiszolt mondatokban (Istennek csak a legszebbet lehet adni ? nyelvileg is, formailag is), olykor pedig a Lélek indította spontán mondatokban, amelyek a liturgus vagy egy-egy bizonyságtévő gyülekezeti tag szíve mélyéről szakadnak fel. Ez a keresztény istentisztelet emberi oldala: mi elsősorban Isten cselekvésének tárgyai vagyunk, azután pedig rezonánsai. A szívünk, a hangunk, az életünk megrezdül Isten igében és szentségekben megjelenő jóságára.

Hagyományoktól, kultúráktól, vérmérséklettől függ, hogy mindezt milyen hőfokon éljük át. Van, aki a csendben várja, hogy némán átölelje az Isten. Van, aki ünnepélyes keretek között fogadja az érkezőt. Van, aki számára a szó a legemberibb, s ezért az ember számára a legkifejezőbb. Van, aki az agyonbeszélt világban a csöndet vagy a szónál több éneket találja olyan csatornának, amelyben felé áradhat Isten szeretete.

De bármiféle keretben és úton érkezik is hozzánk Isten kegyelme, és bármilyen formában, stílusban válaszolunk is rá, a fontos az, hogy a találkozásban minden a helyére kerüljön: az Isten dicsősége és az ember alázata. Ezért fontos ? és lássunk csodát, itt is egybecseng a különböző kegyességek és gyakorlatok világa ? az adoráció, az Isten dicsőítése. Az egyes felekezetek a maguk módján gyakorolják ezt: ki szép szavakkal, ki kórusénekléssel, ki mély meghajlással, ki pedig térdeléssel. Felcsendül az imádságban és a hódolat csendjében, láthatóvá lesz a testtartásban vagy érzékelhetővé a tömjénfüst illatában. Valójában itt is Isten cselekszik, hiszen magunktól megfeledkeznénk a magasztalásról, de jelenléte, teremtő igéje, szeretetének ragyogó tisztasága kiváltja belőlünk a dicsőítés hangját, az imádat mozdulatait.

Közös minden felekezet istentiszteleti életében a hitvallásjelleg is. Nem csak akkor mondjuk a Credót, amikor együtt, hangosan elkezdjük: ?Hiszek egy Istenben?? Akkor is hangzik, amikor énekünkkel, imádságunkkal, passzívnak látszó hallgatásunkkal-figyelésünkkel, fejhajtásunkkal és kezünk összekulcsolásával kifejezzük: őhozzá tartozunk. Minden istentisztelet ? keleten és nyugaton, északon és délen, keresztény egyházainkban mindenütt ? emlékeztet arra, hogy hitünk, Isten iránti bizalmunk megvallása egyaránt feladata az ünnepeknek és a mindennapoknak.

Sorolhatnám még, mennyi minden köt össze bennünket. Pedig milyen eltérő egy katolikus, ortodox, református, baptista, metodista vagy anglikán istentisztelet! És mégis több az, ami összeköt, mint ami elválaszt. Ezért a szeretet kritikus magatartásával nemcsak külső megfigyelőként, hanem résztvevőként is jelen lehetünk más testvéreink istentiszteletén, hogy tanuljunk egymástól, megértsük egymást, megismerjük a másikat, becsüljük benne a testvért, Krisztus egyetlen népének más utakat járó tagját. Sohasem feledve, hogy közös Urunk van, egy testnek tagjai vagyunk.

Körülnéztünk. Testvéri, nyitott szívvel. A gazdag Isten népének gazdagságait kutattuk, és sok kincsre lelhettünk. Áldott legyen érte az egyház Ura.

Hafenscher Károly (ifj.)