Keresztény szemmel

Vannak, akik úgy vélekednek, hogy az egyházak, legalábbis a történelmi egyházak – akár tetszik ez, akár nem – feltétlenül a nagypolitika szférájába tartoznak, és a politikai súlyuk is jelentős. Mások viszont azt hangsúlyozzák, hogy időszerű teljessé tenni az állam és az egyház szétválasztásának a folyamatát. Ez kedvező lenne az egyházaknak is, valóban szabadon végezhetnék missziói, diakóniai és számos egyéb tevékenységüket a polgári demokratikus jogállam keretei között.

A közelmúltban egy, a Miniszterelnöki Hivatal megrendelésére készült tanulmány egynéhány adatának a kiszivárogtatása idézett elő hullámokat egyház és politika viszonyában. A dolgozat a Medián által 2004. május 7. és 11. között 100 településen 1200 fő körében végzett felmérés eredményét elemezte. Ebből került nyilvánosságra egy országos napilapban – meglehetősen tendenciózusan – néhány adat. Eleve – úgy vélem – jogosan vethető fel a kérdés: helyes-e ez az eljárás, nem azt sugallja-e, hogy nem szakmai, társadalompolitikai, hanem közvetlen politikai szempontok, célok vezették a megrendelőket, és miután talán a korrekt felmérés egésze nem a várakozásuknak megfelelően alakult, választották a szakmai nyilvánosság helyett a napilapban „mazsolázás” módszerét? Ezt az érzésünket erősíti, hogy az ismertető írás mellett helyet kapott egy „szakértői” értékelés, melynek fő megállapítása az volt, hogy a felmérés bizonyítja: az egyházak közjogi hatalmi igénye nem indokolt, a közéletben is túlreprezentáltak. El lehet persze azon is meditálni, hogy léteznek-e kinevezett szakértők – sajnos igen –, illetve hogy mitől lesz valaki vallásügyi szakértővé. Végzettség, képzettség, tevékenység alapján természetesen használható ez a minősítés, de attól, hogy valaki megír két-három egyoldalú, vallási tárgyú cikket, talán nem válik szakértővé. Ám ez legyen a kinevezők, az alkalmazók gondja.

Ami a tanulmányt, illetve a cikket illeti, az egyoldalúsággal, az említett tézissel éppen az a bajunk, hogy az adatokból nem ez a következtetés adódik. A felmérés szerint a felnőtt korú lakosság több mint kétharmada – 69 %-a – mondható vallásosnak, közülük azonban 56% a „maga módján vallásos” válasz mellett döntött, és „csak” 13% nyilatkozott úgy, hogy követi az egyház tanítását.

Ezt a „csak” 13 százalékot emelte ki a cikk is főcímében.

Más megközelítésben – templomba, vallási összejövetelekre járás, keresztelői, esketési, temetési szolgálat igénybevétele – úgy vélik a tanulmány elemzői, hogy a lakosság huszonhat százaléka kötődik valamennyire az egyházakhoz, és hasonló a nem vallásosak aránya is. A tanulmány számai megfelelnek a népszámláláskor felvett adatoknak; akkor is kiderült, hogy a lakosság kétharmada-háromnegyede gyengén vagy erőteljesebben kapcsolatban van az egyházakkal, illetőleg – funkcionálisan fogalmazva – a spiritualitással, egynegyede közömbös, illetve elutasító. Az egyházszociológia valódi szakemberei már többször megállapították különböző mutatók alapján, hogy a népszámlálás során felmért hetvenöt százalékon belül tizenöt százalék az aktív hívek aránya. Az ő értékelésük szerint azonban ez egyáltalán nem lebecsülendő érték – sokkal inkább arról van szó, hogy az egyházak által mozgósítható aktív hívek jelentik a mai társadalom legnagyobb egyívású csapatát. Az eredmény tehát nem devalválja, hanem megerősíti az egyházakat társadalompolitikai tekintetben!

A szóban forgó tanulmány valódi érdekessége abban rejlik, hogy a témát pártpreferenciák szerint elemzi. Így egyértelműen kiderül, hogy a pártokhoz, illetve egyházakhoz való kötődés között nincs szoros összefüggés, ha a jelenlegi ellenzékben valamivel magasabb is a vallásosak aránya. A legmarkánsabb adat szerint az egyház tanítását követő tizenhárom százalék a teljes mintára vonatkozik. Ezt úgy kapjuk meg, hogy a jelenlegi kormánypártokhoz kötődőknél tíz százalék, az ellenzékieknél tizenhat százalék a vizsgálat szerint az arány.

A további kérdések az egyházak finanszírozására, közéleti szerepvállalására, a katolikus egyház bioetikai állásfoglalására, és az egyházaknak a politikai és a magánszférát befolyásoló szerepére vonatkoztak. A válaszok szépen jelezték egyrészt az egészséges pluralizmust, másrészt azt, hogy jelentős az egyház tevékenységének a megbecsülése, illetve az erre vonatkozó igény.

Nem érdemes némely tendenciózusan kérdéssel polemizálni. Csak a példa kedvéért említsük meg a finanszírozással kapcsolatban, hogy a megkérdezettek ötvenhét százaléka helytelenítette, hogy az állam az egyházhoz nem kötődők adójából is támogatja az egyházakat. Tisztességes válasz ostoba kérdésre (nem szeretek minősíteni). Hiszen egyébként a többség úgy véli, hogy helyes, ha az állam és az egyházak együtt gondoskodnak az egyházi tevékenység anyagi alapjairól, a megkérdezettek fele egyetért a jelenlegi rendszerrel, vannak, akik kevesebbet javasolnának – ismét az a bizonyos huszonöt-harminc százalék –, és vannak, akik keveslik a támogatást.

Ami az adót illeti, azzal a kormány, illetve a Parlament gazdálkodik. A gyermektelenek adójából is támogatják az oktatást, a pacifistákéból a hadsereget, a botfülűekéből a zenét stb. A kérdés mindig az, hogy jó célokra és megfelelő mértékben költik-e az adóforintokat. Lehetne természetesen a jelenlegitől eltérő rendszer is, olyan, amelyben kifejezetten az egyházhoz kötődők adójára épül a támogatás. Magam örvendetesnek tartom, hogy az egyházak nem befelé fordulnak, hanem szolgálatuk az egész társadalmat érinti, és nem szűkül le a saját felekezetre. Természetesen szükséges foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, de megfelelő, előítélet-mentes, tényeken alapuló formában.

Váratlanul időszerűséget ad a tanulmánynak, hogy az új kormányzati felállásban az Egyházügyi Titkárság – akárcsak az 1998–2002-es kormányzati ciklusban – a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának a szervezetébe kerül. Az egyházi személyiségek többsége szívesebben vette a Miniszterelnöki Hivatalba illeszkedő szervezetet. E szervezeti elrendezésnek kétségkívül az volt a logikája, hogy az egyházügyek több tárcát érintenek, ezért könnyebb őket a kancellárián koordinálni. A tapasztalatok szerint valójában ez esetben sem a struktúra a meghatározó, abból a szempontból pedig inkább szerencsés a változás, hogy ily módon talán befejezi működését a Miniszterelnöki Hivatal saját egyházügyi szakértői csoportja, ismét egyértelműbb lesz a kapcsolatrendszer.

Az Úristen vizsgálja, ismeri a szívünket. De a hitünkre vonatkozó adat természetesen nem jelenik meg a különböző tanulmányokban. Pedig ez az igazi kérdés. Még az a szép kifejezés, hogy „követi az egyház tanítását”, is inkább csak az identitás vállalásának tekinthető. Természetesen ez sem becsülhető le.

A diktatúra évtizedeiben érték volt az egyházzal való azonosulás, illetve ennek vállalása. A kilencvenes években bonyolultabbá vált a világ. Csapdát jelent az egyház számára, ha részt vesz a társadalom hatalmi játszmáiban, ha a történelmi-politikai pozíciók helyreállítására törekszik. Nagy jóindulattal feltételezhető, hogy a Miniszterelnöki Hivatal tanulmányának készítői ettől a veszélytől igyekeztek óvni az egyházakat.

Annyi bizonyos – ezért is nagy öröm az egyház szabadsága a demokratikus államban –, hogy helyreállhat a krisztusi értékrend. A golgotai kereszten értünk életét áldozóba vetett hit, amely Istenhez kapcsol, és kötelez a jóra, kerül a középpontba. Ez a hit – nem pedig valamiféle politikai együvé tartozás – identitásunk meghatározója.

Frenkl Róbert