Kultúrkörök

A könyvesboltok kirakatai előtt nézelődve bizonyára sokaknak – nekünk, evangélikusoknak kiváltképp – megakadt már a szeme egy talányos könyvcímen: Lutheránus Zen. A paradox címet látva jogosan fogalmazódhat meg bennünk a kérdés: vajon hogyan kerül Pilátus a Credóba, azaz a Zen a lutheranizmusba, illetve fordítva, a lutheranizmus a zenbuddhizmusba?

A kötet szerzője – András Sándor irodalomtörténész, esszéista, költő és filozófus –, úgy tűnik, mestere a szemlátomást diffúz területek meghökkentő összekapcsolásának, és nem ez az egyetlen meglepetés, amelyet tartogat számunkra.

Jobb persze mindjárt az elején tisztázni: a tanulmánykötet témája nem a lutheranizmus, nem a Zen, de még csak nem is a vallás, hanem amint az alcím is sejteti – a halál és a meghalás. Ezt vizsgálja és kutatja következetesen a szerző a könyvben szereplő tizenegy tanulmányában, lenyűgözően széles értelmezési spektrumon mozogva. Olyan változatos tudományterületeket érint, és hoz összefüggésbe egymással, mint például a misztika, az egzisztencialista filozófia, a kulturális antropológia, a kognitív pszichológia, a modern fizika és biológia, a barokk teológia vagy a filmművészet – hogy csak néhányat említsek. A már-már nyomasztóan nagy műveltségű író professzionális könnyedséggel, szabad(nak tűnő) asszociációk egész során vezeti át az olvasót – többek között képes egy népszerű Beatles-dalt (Let It Be) felhasználva eljutni Heidegger létfelfogásáig –, miközben eredeti témáját, a halált sosem téveszti szem elől. Ebben a könyvben nincsenek állóképek: minden folyamatosan párbeszédet folytat mindennel, ugyanakkor fontos kiemelni, hogy az elágazó részterületek sosem mosódnak egybe, mindig csak összekapcsolásról van szó. Lehetetlen nem észrevenni, hogy a szerző szerint az értelmezés mindig kontextusfüggő, és mivel a kontextusok száma végtelen, igyekszik is minden problémát a lehető legtöbb szempontból megvizsgálni. Így aztán csöppet sem meglepő, hogy szép lassan a vizsgálat eredeti tárgyának, a halálnak az értelmezési horizontja is kitágul: a lét mélységeit feltárva az író eljuttatja az olvasót addig a pontig, ahonnan már képes nem úgy tekinteni a halálra, mint az élet ellenségére, hanem azzal szerves egységben látja.

Mindeközben észrevétlenül eltávolodunk a halál és a végesség témájától, a könyv homlokterébe az emberi lény önértelmezése, az igazság és az igazság keresésének a kérdése kerül. Mikor igaz és mikor igazi valami? Létezik vajon az igazság, vagy esetleg egyszerre több, egymásnak sokszor ellentmondó igazságról beszélhetünk?

A kötet külön erősségének érzem, hogy bár sokszor elmerül a részletek aprólékos elemzésében, pluralista szemlélete így is mindvégig integráns marad: nem roskad bele semmiféle relativizmusba, az Egység soha nem vész el szem elől. András Sándor igazsága azonban soha nem abszolút és statikus, dogmaszerűen tálalt igazság, hanem a személyességet és a hitelességet megőrizve, mindig az adott kontextusban, folyamatosan – újra és újra – megtalált igazság, amely azonban jelzésértékűen mindig valahogy túl is mutat önmagán…

Az író filozófiai vizsgálódásainak terepe elsősorban maga a nyelv, hiszen ahogyan ő fogalmaz: „A filozófiai gondolkodás egy ideje… vagy matematikai, vagy teológiai/lingvisztikai.” Ezen új jelentés szerint pedig a teológia többé már nem az Istenről való beszéd, hanem beszéd „isten – és a világ – összefüggésében a beszédről”. A szerző ugyanakkor tisztában van vele, hogy a nyelv önmagában nem képes az igazság tökéletes kifejezésére és közvetítésére, hiszen természetéből adódóan mindig korlátoz, és határokat szab. Az igazság pedig „odaát” van: „A koánok paradoxonjai jelentik a nyelvi és a nem-nyelvi közti szublimálhatatlan törést” – a nem-nyelvi világba a szerző meglátása szerint a Zen vezet. Míg azonban a Zen az emberi egzisztencia szintjén képes megmutatni a teljességet, átadni, „rendezetten-rendezhetően” másokkal megosztani már nem áll módjában – erre csakis a nyelvben adódik számunkra lehetőség. András Sándor szerint pedig ennek a beszédnek a példaértékű, autentikus formája a lutheri mondás: „Itt állok, és nem tehetek másként”, azaz az elméleti és az alkalmazott tudás – vagy ha úgy tetszik: test és gondolat, a „testesült elme”, a teljes emberi egzisztencia – egysége a beszédben. A szerző megfogalmazásában: „A lutheránus Zen, ahogy itt esik róla szó, egybe kívánja hangolni az emberi és az isteni gondolkodást annak felismerésével, hogy az isteni gondolkodás nem-nyelvi… A Zen az ember elkerülését igényli, elkerülésének igényét jelzi, ám egyben azt is, hogy csak ezzel az igénnyel kerül el igazán az elkerülhetetlenbe.”

Lutheránus Zen – a szerző személyes hitvallása. Egy eredeti, sajátos értelmezése – többek között – annak a szellemiségnek, amelyből evangélikus egyházunk is eredezteti magát. És bár meglehet, hogy András Sándor lutheranizmusa nem sok ponton érintkezik az egyházunk által képviselt felfogással, az kétségtelen, hogy új értelmezési horizontokat nyit, és gazdagíthatja önértelmezésünket. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a könyv a „kevesek” könyve marad, mert a burjánzó szaktudományos terminológia ezoterikus olvasmánnyá teszi, az értés és az értelemadás lehetőségét eleve megvonva a kellő filozófiai pallérozottsággal nem rendelkező olvasótól. Ennek figyelembevételével ajánlom mindazoknak, akik nyitottak az új értelmezésekre, szeretnek és tudnak is olvasni a sorok között, és egy őszinte, személyes hangvételű, nem kevés humorral átszőtt, minden tekintetben igényes könyvet szeretnének elolvasni. (Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2004. Ára: 2300 Ft)

Nánai László Endre