A vasárnap igéje
Szentháromság ünnepe után 20. vasárnap
Vedd és olvasd!
ApCsel 8,26–38
Bibliavasárnap prédikációjának alapigéje Fülöp apostol és az etióp pénzügyminiszter találkozásáról szól. A történet csúcspontja a pénzügyminiszter Krisztus-hitre jutása és megkeresztelkedése. A hitre jutás a Biblia alapján való igehirdetés által történt. A bibliai ige Ézs 53,7–8 volt, az Isten szenvedő szolgájáról szóló prófétai bizonyságtétel.
Az Ószövetség szent könyve, bibliája volt az akkori zsidóságnak, és az a mainak is. És szent könyve, Bibliája volt az első keresztény gyülekezetnek is, miként a mai keresztény egyháznak is az. Más szent könyve nem is volt még a kereszténységnek, amikor Fülöp és az etióp pénzügyminiszter a Jeruzsálemből Gázába vezető úton találkozott.
Az etióp maga választotta az Ószövetség egyistenhitét. Betért, és egy rituális fürdő által a jeruzsálemi templomi gyülekezet tagjává vált. Feljárt a nagy ünnepeken Jeruzsálembe, hogy az egyetlen Isten egyetlen templomában imádkozzék. Fülöp apostol beleszületett az egyetlen Isten ószövetségi és jeruzsálemi templomi gyülekezetébe. De döntéssel választotta a Jézusban mint a Krisztusban való hitet.
Fülöp és a pénzügyminiszter találkozása az Ószövetség Istenében való hitben történik, de mire elválnak egymástól, már a Krisztusban való hit köti össze őket. Fülöp személyesen ismerte Jézust, és a tanítványság ideje alatt jutott el arra a hitre, hogy a názáreti Jézus az a személy, akit a Biblia ígér, akit a hívő nép és a világ vár, aki elhozza azt az új életet, amely megváltás és szabadulás lesz a régi rosszból. A pénzügyminiszter az Ószövetség alapján hangzó prédikáció, bizonyságtétel útján jut el arra a hitre, hogy Jézus – akiről sejtelmes módon és magyarázatra szorulóan ír Ézsaiás próféta – az a Krisztus, aki a megváltást és a szabadítást hozza az egyes ember és minden ember számára.
Az első század harmincas-negyvenes éveiben a hellenista Római Birodalom meglehetően egységes világba fogta össze a mai Spanyolországtól és Franciaországtól Irakig, az észak-afrikai partvidéktől a Duna vonaláig lakó népeket. Volt egységes nyelv (a koiné görög), és volt egységes pénz (a római dénár). Sokféle vallás létezett Keleten is, Nyugaton is; ezek eredetük helyéről továbbterjedtek, és mindenfelé híveket szereztek.
A mi világunkat is egyrészt a sokféleség, a pluralizmus, másrészt az egységre, globalitásra való törekvés jellemzi. Ma is nagy a választék, és nagy a bizonytalanság is: Mit tegyen az ember, hogy el ne rontsa az életét, és el ne szalassza a szerencséjét?
A Biblia világítótoronyként és iránytűként igazította el az embert évszázadokon át, és ezt teszi ma is. Még olyan emberek is a Bibliában keresnek útmutatást, akiknek nem egyházuk, vallási közösségük adta kezükbe a könyvek könyvét. A keresztény hit azt vallja, hogy az egész Biblia Jézusra mutat, róla szól. Az Ószövetségben is olyasmit olvasunk, ami Jézus felől íratott meg. Hogy miként lehet ezt értenünk, azt nagyon szépen írja le az alig több mint egy éve elhunyt német evangélikus teológiai szakíró, Heinz Zahrnt Mire jó a kereszténység? (Luther Kiadó, 2002) című könyvében: „Az egész Biblián átvonul Isten egyre intenzívebb mozgása, amelyet nevezhetünk Isten kivonulásának az emberhez. Egy főáramlat, vonulat, sőt vonulási kényszer uralkodik benne: felülről lefelé, az égből a földre – oda az emberekhez!”
„Istennek az emberhez való kivonulása utolsó lépése az Ószövetségben az Isten szenvedő szolgájának a sorsa. Őróla szól így az Írás: »Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna… Megvetett volt és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője… Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta.« (Ézs 53,4) Előképe a még nagyobbnak, (…) bejelentése a még nagyobb mélységbe való leszállásnak, Isten végleges megérkezésének az emberhez.”
„A názáreti Jézusban érkezett meg (…) Jézus sorsának beteljesedése, a kereszthalála, amely egyben Isten emberhez való kivonulásának utolsó stációja. Jézus halálának nem kellett bekövetkeznie abban az értelemben, hogy az – úgymond – meg volt írva az isteni megváltásdráma … szerepkönyvében. De a másik oldalról vizsgálva véletlen vagy előre nem látott isteni üzemzavar sem volt. Sokkal inkább az út része volt, annak vége, az »elmaradhatatlan« végállomás, amennyiben Isten kivonulásának valóban az emberi lét legmélyéig kellett lehatolnia. És ebben az értelemben akkor »meg kellett« történnie Jézus halálának.”
Ezt értette meg az etióp pénzügyminiszter, és ezért „örvendezve haladt tovább az útján”. Ezt kell nekünk is – már bizonyára nem első hallásra – mélységes mélyen magunkba fogadnunk, hogy örömmel folytathassuk életünk útját.
Imádkozzunk!
„Terjeszd e földön, Jézus, országodat, / mindenek lássák a te jóságodat. / A földön élők mind megismerjenek, / És tiszteljenek!” (EÉ 267)
Takácsné Kovácsházi Zelma