Liturgikus sarok

Luther és az istentisztelet 1.

Reformáció havában új belső sorozatot kezdünk a Liturgikus sarokban. Szeretnénk információt adni, kérdéseket felvetni és körüljárni, utat megvilágítani. Luther személye nem csak október 31. környékén fontos számunkra. Isten ügyének nagy tanúja nem csupán egy korszakban, nem csupán egy zárt közösségben, hanem az egész világkereszténységben meghatározó. Ezért nekünk, evangélikusoknak különösképp ismernünk kell tanítását, magyarázatait, reformátori irányvonalát.

Söpörtünk már a más háza táján. Söpörjünk most a magunkén is. Mivel pedig a liturgiával kapcsolatos viták nemegyszer információ- és ismerethiányból adódnak, szeretnénk „tovább tanulni”. Ennek a tanfolyamnak az első fázisában legyen mesterünk az a Luther, aki – meggyőződésünk szerint – nem a saját nézeteit hangoztatta, hanem a Krisztust prédikálta, így tolmácsunk lett a legfontosabb ügyekben.

Amikor Luther szíve mélyén megfogalmazta az egyház megújulásáról szóló gondolatait, akkor nem valamiféle liturgikatankönyvet készített, mint ahogyan a hittételekből sem állított összeg dogmatikai tanulmányokat. Megvallotta hitét: néha élőszóban, néha családoknak, gyülekezeteknek és tanítóknak írt „levelekben” (például a Kis kátéban és a Nagy kátéban). Istentiszteleteket tartott, amelyekben végiggondoltan és megtisztítottan sorakozott fel minden egyes építőkocka; prédikált, s az evangélium életközelien és az egyházban megszólalóan hangzott; válaszolt az „új” után kérdezőknek (például a Schmalkaldeni cikkekben vagy a keresztény ember szabadságáról szóló iratban); beszélgetett nyitott emberekkel (például az Asztali beszélgetésekben); vitatkozott a Krisztus ügyét félreértőkkel; énekeket írt, és még sorolhatnánk. Megvallotta hitét. Nem volt dogmatikus, nem volt tanrendszert felállító személyiség. Szerzetesként, lelkészként, egyetemi tanárként Krisztus tanúja volt a történelem egy fontos pontján, aki megvallotta hitét az emberek előtt…

Így kell figyelnünk rá, tanulnunk tőle az istentisztelet ügyében is. Mert érdemes figyelni rá, van mit tanulni tőle. Nem úgy, mint aki mindennek mértéke számunkra, hanem úgy, mint aki ismerte és prédikálta mindennek a mértékét, a Szentírást, és aki ismerte és prédikálta Jézus Krisztust. Azt a Krisztust, akit minden istentiszteleten ünneplünk, s akiből szeretnénk élni.

Luther jó néhány olyan írását ismerjük, amely közvetve vagy közvetlenül az istentisztelettel foglalkozik. Ezeket szeretnénk sorra venni. A következő számokban bemutatjuk Luther Formula missae-jét, amelyet meghagyott latin nyelven; Német miséjét, amely fordulópontot jelentett. Megismerjük a torgaui várkápolna felszentelésén mondott igehirdetését, amely sokféle fontos információt tartalmaz. Beletekintünk az „istentisztelet rendjéről” szóló iratába, és összefoglaljuk a hitvallási iratok közé került műveinek az istentiszteletre vonatkozó részeit. Hiszem, hogy ezekből elénk tárul majd reformátorunk akarata és öröksége, istentiszteletet tisztító szándéka és tradíciót őrző elképzelése.

Luther az igében és az oltári szentségben (ő maga így nevezte az úrvacsorát) a hozzánk közeledő Krisztussal találkozott. Számára az istentisztelet emberi vonatkozásai a hit cselekedetei voltak. Ahogy Luther istentisztelet-teológiájának legavatottabb szakértője – így tekintenek a liturgika tudósai Vajta Vilmosra – állította: Luther istentisztelet-teológiája nem munkásságának a peremén található, hanem teológiájának középpontja felé vezet, a teremtésről, a Krisztusról és az egyházról szóló tanításhoz. Amelyben egyértelművé válik, hogy egyedül a Szentírás a tanítómesterünk, egyedül Krisztus a mi Megváltónk, és egyedül hit által ragadhatjuk meg a Krisztusban kapott üdvösséget.

Reformáció ünnepéhez közeledve, majd azután jó újragondolni, miért is vagyunk evangélikusok. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Luthert megismerve feltehetjük a kérdést: tényleg lutheránusok vagyunk?

Hafenscher Károly (ifj.)