Keresztutak

Az elmúlt napokban huszonhat német nyugdíjas papné volt egyházunk vendége. Ugyan mi érdekessége lehet egy „idős hölgyek látogatásáról” szóló beszámolónak? – kérdezhetik az ifjabb olvasók. Ám mielőtt továbblapoznának, hadd emlékeztessem őket arra a fájóan szellemes alapigazságra, mely szerint: „Minden öreg volt egyszer fiatal, de egyetlen fiatal sem lehet biztos abban, hogy valaha is öreg lesz.” Túl azon, hogy mulandóságunkra figyelmeztet, ennek a mondásnak más, átvitt értelmezése is lehetséges. Kifejezi, hogy az ember ifjú korában alapozza meg időskori éveinek tartalmát.

Bizony egyetlen fiatalabb magyar papné sem érezhette elfecsérelt időnek azokat az órákat, amelyeket német vendégeinkkel tölthetett. Volt mit tanulni az idősebbek tapasztalataiból. Már maga a vállalkozás is imponáló. Huszonhat papné és néhány őket kísérő lelkész házastárs úgy döntött, hogy nyugdíjas éveiket nem a nosztalgiázásnak szentelik, hanem megkeresik azokat a feladatokat, amelyeket a hátralévő években – ahogyan maguk megfogalmazták: „a behatárolt időben” – Isten még rájuk bíz. Magyarországra is ennek jegyében szerveztek tanulmányutat, hogy közelebbről megismerhessék az itt élő protestánsok gondjait, örömeit.

Mint a Németországi Papnészövetség tagjai (néhányuk valamely tartományi egyházban elnök is), elsősorban lelkészfeleségekkel kívántak találkozni. Útjuk első felét református testvéreinkkel töltötték Észak-Magyarországon. Noha hivatalosan október 8-tól voltak a mi vendégeink, valójában már érkezésük másnapján lehetőségünk nyílt a velük való találkozásra Budapesten, a Fasori Evangélikus Gimnázium dísztermében.

Itt a magyar papnék közül elsőként Cselovszkyné Tarr Klára számolt be nagyon szemléletesen arról, hogy – anyai, házastársi kötelességei mellett – mit jelent az idő szorításában eleget tenni a lelkészfeleségként reá háruló feladatoknak. Előadása nyomán a németek képet kaphattak nemcsak a papcsaládok, de a fővárosi gyülekezetek életéről is.

A budapesti hívek vendégszeretetét másnap személyesen is módjukban állt megtapasztalni Kőbányán, ahol részt vettek a vasárnapi istentiszteleten. A bajor elnök asszony kérése volt, hogy a delegáció ezt a gyülekezetet látogassa meg. Beate Peschke – aki a fasori találkozón „Hány órából áll egy nap?” címmel szólt német korreferensként a témához – fontosnak tartotta, hogy a résztvevők megismerjék azt az egyházközséget, amelynek Görög Zoltánné is tagja. Ugyanis a német papnészövetségben D. Szebik Imréné és Görögné, Hajni képviseli a magyar papnékat.

Vendégeink programjába természetesen egy kis kirándulás is belefért. Szombat délután a főváros nevezetességeit tekintették meg, a vasárnapi ebéd után pedig Szentendrére látogattak. Utazásuk valódi céljáról azonban nem feledkezhettek meg, hiszen hétfőn folytatódott a német–magyar találkozó – Révfülöpön. Itt nyílt alkalmuk vendégeinknek arra, hogy megismerjék D. Szebik Imre elnök-püspököt, és az esti fórumbeszélgetésen faggathassák őt egyházunk helyzetéről.

Kedden konferenciai nap keretében találkozhattak a német és a magyar (főként Dunántúlon élő) papné testvérek. Ahogyan a Fasorban, ezen az alkalmon is képviseltette magát a református nőszövetség. Révfülöpre Márkus Mihályné püspökné asszony érkezett Tatáról, két papné társa kíséretében.

Szebik püspök áhítatát követően a konferenciai nap folyamán különböző előadások hangzottak el. Valamennyit élénk eszmecsere követte. Gáncs Péterné Hafenscher Márta, a Déli Egyházkerület püspökének felesége a megváltozott női szerepekből adódó kihívásokról szólt. Őt követte ugyancsak e témában Claudia Heide münsteri nyugdíjas papné testvér. Délután Sárkány Tiborné nyugalmazott lelkésznő fejtette ki az általa választott címet: Kaptam még időt. Mire? Előadását személyes vallomásával mélyítette és erősítette meg Inge Fischer, a Németországi Papnészövetség vezetője, majd Karin Weisswange, aki néhány esztendeje hazánkban, a Balaton partján gondoz német nyelvű evangélikus közösségeket. Lapunk terjedelmi korlátai csupán egy-két gondolat kiragadását teszik lehetővé az előadásokból.

Gáncs Péterné úgy fogalmazott, hogy a „papnélét” lehet áldott, de válhat áldatlan állapottá is. A titok abban van, hogy mennyire adjuk át magunkat a szolgálatnak. A papnénak nem kihívással, hanem elhívással kell szembenéznie. Istentől kapott feladatnak kell felismernie, hogy egy lelkésznek a társa! (Ezt a gondolatot erősítette meg több idős papné vallomása is a szolgálatban töltött évtizedekről, amelyekben megtapasztalták, hogy az Úristen áldást munkált az önfeladásból.)

Inge Fischer félelméről és megnyugvásáról beszélt. Arról, hogy miként „remeg a jövőért”. Nem a személyes sorsa miatt. A halállal bátran szembenéz, hiszen a Győztest maga mellett tudhatja. Az egyházért aggódik. Most, hogy aktív szolgálata lezárult, s a „harmadik fázisba, a behatárolt időbe” lépett, aggódva nézi az új generáció munkálkodását. Új módszerek, liberálisabb gondolatok… Mi lesz az Isten ügyével? Szorongását keresztény misszionáriusok, igehirdetők életrajzainak olvasása oldotta fel. Rádöbbent, hogy ezek a nagy személyiségek többségükben egyszerű, szürke, gyakran bátortalan, erőtlen, beteges emberek voltak. Éppen ezért használhatta őket az Isten. Csak az ő eszközeiként válhattak naggyá. De nem is őket, hanem egyháza ügyét emelte fel általuk.

„Hát akkor miért kellene aggódnom a jövő miatt? – zárta vallomását Inge Fischer. – Isten ma is megtalálja a szürke embereket!”

B. Pintér Márta