A hét témája

Már ifjú koromban voltak vízióim az 1848-as forradalommal kapcsolatban. Úgy vélem, ez természetes. Elképzeltem, milyen lehetett, amikor a márciusi ifjak a Pilvaxhoz mentek, vagy a Heckenast nyomdában kinyomtatták a tizenkét pontot. Látni véltem Petőfit, amint a Nemzeti dalt szavalja, a tömeget, amelyik a Várban kiszabadítja fogságából Táncsics Mihályt. Tudtam, hogy esőbe hajló, hűvös kora tavaszi nap volt, mégis legtöbbször napfényesnek képzeltem el az eseménysort.

Latour és Lambert meggyilkolásáról már nem képzelődtem. Nehezen fogadtam el – valójában elutasítottam – a tételt, hogy a forradalom törvényszerűen áldozatokkal is jár, és jogi normák áthágását is jelenti. Ezért nem szerettem a forradalmat, bármennyire lelkesítettek is a ’48-as ifjak eszméi. Mégis, úgy véltem, jobb lett volna, ha folytatódik a reformkor, ha nem válik október – a galádul kivégzett miniszterelnök és az aradi vértanúk miatt – a magyar történelem legszomorúbb hónapjává. Jobb lett volna, ha előbb indul meg (nem csak 1867-ben, a kiegyezés nyomán) az a polgári fejlődés, melynek gyümölcseit máig élvezzük. Erre szokták mondani: feltehetőleg igaz, hogy 1848–49 nélkül – és persze az 1860-as évek Ausztriát gyengítő eseményei nélkül – nem lehetett volna 1867.

Ahogyan 1956 nélkül nem lehetett volna 1989. Nekünk is megvoltak a vértanúink, megvolt a Bach-korszakunk 1957 és ’63 között, majd múlt századinál valamivel hosszabbra nyúlt „puha diktatúránk”. Igaz, ezt nem a monarchia, hanem a valódi függetlenség követte – ha egyáltalán van ilyen –, de nagy kérdés, hogy kevesebb megalkuvás kell-e ma a nemzet életben tartásához, mint kellett Deák Ferencéknek 1867-ben. Főleg az Európai Unióba való belépésünk után kérdés ez.

Kétségkívül nemcsak a 2004. év, hanem az 1989-et, a rendszerváltozást követő másfél évtized legjelentősebb, a jövőt leginkább meghatározó eseménye európai uniós tagságunk elnyerése. Jelentősége – reményeink szerint – meghaladja a kiegyezését. Nem egy közép-európai monarchia másodhegedűsei lettünk, hanem az európai szövetség egyenrangú résztvevői. Érdekes, hogy a 19. században és most is az élet minőségét leginkább meghatározó kérdés a Kárpát-medencei népek kapcsolata. Ez ma sincs nyugvóponton, bármilyen fájdalmas, bármilyen nehéz is azzal szembesülni, hogy a kiegyezésben kódolva volt Trianon. Kétségtelen számos egyéb összetevő szerepe is, de mindegyik az alaphelyzetet használta ki. A kiegyezést követő fél évszázad értékteremtése nem vitatható, de Trianon üzenete ma is erőteljes. Kérdés, ki mit hall ki belőle.

Bizonyosan nagyon fontosak azok a gazdasági távlatok, amelyek az Európai Unióban megnyíltak a számunkra, és belátható időn, néhány évtizeden belül az életszínvonal jelentős javulását ígérik. De az élet minőségét ezen túlmenően humán értékek határozzák meg, alapvetően a közös nyelv, a kultúra és a hit. Ma is jó érzés arra emlékezni, hogy 1956-ban az egyházak a néppel együtt munkálták, akarták a társadalmi haladást és a nemzeti függetlenséget. A mai történelmi helyzetben rendkívüli az egyházak felelőssége. Meghatározó szerepük lehet a nemzet funkcionális újraegyesítésében, a Kárpát-medencei magyarság egészséges integrálásában.

1. hőseinek az emléke kötelez. Arra figyelmeztet, hogy nem következhet be még egyszer a történelmi hiba: az, hogy megromoljanak a kapcsolataink a szomszédainkkal. Ez immár nem politikai értelemben vezetne egy új Trianonhoz, hanem a hétköznapokban tenné tönkre a kisebbségi magyarság életének a minőségét. Felelősek vagyunk a határainkon túl élő magyarságért. Szlovákia, Ausztria, Szlovénia már uniós tagország. Románia és Horvátország rövidesen taggá válik. Amíg Ukrajna és Szerbia-Montenegró is tag lesz, az hosszabb időt igényel, de egyik állam sem vonhatja ki magát a folyamatból, addig is konstruktív kisebbségi politikára kényszerül.

A mi felelősségünk az, hogy egyfelől minden lehetséges eszközzel elősegítsük a funkcionális integrációt, másfelől legyünk a politikusok lelkiismerete, óvjuk őket attól, hogy belpolitikai játszmákra használják fel az egyetemes magyar érdekeket. Ez pártokon felül álló nemzeti ügy.

Számomra 2004-ben ez 1956 legmarkánsabb üzenete. Megértem – ez nem jelent helyeslést – azokat a nemzedékeket, amelyek 1956 után születtek, amelyek számára a forradalom éppen úgy a víziók, a fantázia világa, mint nekünk 1848–49. Megértem, hogy egy ennyire összetett képből, soktényezős eseménysorozatból a különböző politikai erők az ő gondolkodásukat, felfogásukat, filozófiájukat erősítő elemeket igyekeznek hangsúlyozni. De ez lehetetlen, ’56 ellenáll ennek a törekvésnek. ’56 csodájához tartozik rövidsége. Egy ihletett pillanatban egységbe forrt a nemzet. Mindenki akarta a változást, mind a társadalmi rendszert, mind a szabadságot és függetlenséget illetően. Nem volt idő a pluralizmus kibontakozására, annak eldöntésére, hogy a különböző politikai irányzatok között melyiknek van többsége. De a nemzet Nagy Imre mögött állt, akinek személyiségében, változásaiban, emberi tisztességében, sorsában sűrűsödött minden 20. századi magyar tragédia. Ezért is emlékezünk rá valamennyien tisztelettel, kegyelettel.

Persze van vízióm – hiába tudom, hogy ez immár sajnos értelmetlen – arról is, mi lett volna, ha tovább tart 1956-ban a reformkor. Egyházunkban különösen is jogos ez a gondolat, hiszen küszöbön állt Ordass Lajos teljes körű rehabilitációja, a kompromisszum eredményeként időlegesen teológiai tanári működésének a megkezdése. Keken András ekkor már visszatért a Deák térre.

Illúzióink, főként az 1968-as csehszlovákiai események ismeretében, nem lehetnek. A reformfolyamatot is előbb-utóbb lefejezte volna az erőszak. ’56 viszont hozzájárult a 20. századi világpolitika korábban nem remélt változásához. Jó érzés, hogy a forradalom napjaiban, majd azt követően is egyházunk szerény eszközeivel segítette a magyar nép törekvéseit. Ezt fémjelezte Ordass Lajos reformációi igehirdetése, majd további másfél éves tevékenysége. De ide tartozik mindazon hívek és lelkészek értékteremtése is, akik a forradalmat követő évtizedekben itthon és külföldre szakadva, szívükben és lelkükben ápolták a forradalom emlékét.

Frenkl Róbert