Élő víz

Sötétség és fény ellentétét éli át az ember, amikor november elsején alkonyatkor megáll a gyertyák szelíd fényével megvilágított sírok között. Milyen megható a mulandó ember igyekezete, ahogyan a temető sötét árnyai között felveszi a harcot, próbálja legyőzni a sötétséget. Gyertyát gyújt. A kis gyertyák pedig világítanak, és magukat felemésztve szórják a fényt, míg lassan ők is lehunyják szemüket. A sötétség mindig nyomasztó, de különösen nyomasztó a temetőben. Más a temető a délelőtti napsugárban, és más este, amikor besötétedik, és már semmi sem enyhíti a komorságot.

Fiatalok, öregek, rég nem látott rokonok, barátok találkoznak egy-egy sírnál, lerakják a friss virágot, elmondanak egy imát, aztán szemük belemélyed a gyertya fényébe, meghalt szeretteikre emlékezve. Megható emberi igyekezet ez – a temető mozdulatlan csendjébe behozni valamit az élet fényéből.

De az igazi fényt, a világosságot nem a sírokon lobogó gyertyák jelentik, hanem a Biblia. A Biblia, amely kimondja az igazat. Mindig kimondja, még akkor is, ha nagyon tud fájni ez az igazság: „Nincsen itt maradandó városunk…” (Zsid 13,14) De az Isten igéje amikor megszomorít, meg is vigasztal, amikor lesújt, felemel. Isten igéje mindig ad egy nagy többletet, új lehetőséget. Nemcsak arról szól, hogy nincs semmi maradandó. Így folytatódik az igevers: „… hanem az eljövendőt keressük.” Ez a jövendő nem bizonytalan, homályos ígéret. Nem üres, felszínes vigasztalás. Jézus búcsúbeszédében mondja: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek (…) Az én Atyám házában sok hajlék van (…) elmegyek helyet készíteni a számotokra (…) hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is.” (Jn 14,1–3)

Ezt az eljövendőt meg lehet keresni és meg lehet találni. Jézus az utat is megjelöli: „Én vagyok az út…” Ki akar mozdítani a reménytelenségből, a rezignációból, lendületbe akar hozni, hogy keressük a felkínált jövendőt. Nem a halálé, a síré, a temetőé az utolsó szó, mert mi az eljövendőt keressük.

Láttam egy ikont: Jézus kihívja a sírból Lázárt. A képen Jézus szeme „kinéz” a képből, mintegy tőlünk kérdezve: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Hiszed-e ezt?…” Ez a nagy kérdés kell, hogy megérintse szívünket a sírok mellett is. Boldog az, aki személyesen magára veszi a kérdést, és a sír mellett is igennel tud válaszolni.

Gáncs Aladár