Liturgikus sarok

Luther és az istentisztelet 2.

A múlt heti bevezetés után a Liturgikus sarokban – e számunktól kezdve – sorra vesszük azokat az iratokat, amelyekben Luther konkrétan a liturgiáról szól. Jó néhány írás kerülhet látóterünkbe. Olyanok is, amelyek közvetlenül e témával foglalkoznak, de olyanok is, amelyek csak közvetett módon szólnak róla, mégis valami fontosat árulnak el reformátorunk véleményéről, gyakorlatáról, elképzeléseiről.

Amikor Luthernek az istentiszteletről szóló tanítását szeretnénk megismerni, értelemszerűen először ahhoz a munkájához kell nyúlnunk, amely ezt a címet viseli: A gyülekezeti istentisztelet rendjéről (Von Ordnung Gottesdiensts in der Gemeinde). Ezt 1523-ban írta, amikor a leisingi gyülekezet küldöttei megkeresték, hogy tanácsot kérjenek tőle istentiszteleti életükre vonatkozóan. Ez idő tájt Wittenbergben is téma volt az istentisztelet-reform. Így azután Luther a maga városában beindított gyakorlatot ajánlotta a Leisingben élő közösségnek. Nem ír a részletekről, csupán arról, milyen fajta istentiszteleteket tartsanak, illetve hogy mik az istentisztelet kihagyhatatlan alkotóelemei.

Amint olvashatjuk, fontos számára a tradíció, de éppolyan lényeges a torzulások, ferdülések kijavítása is. „A most általánosan szokásban lévő istentisztelet keresztény, tiszta eredetű, amint az igehirdető hivatal is az. De valamint az igehirdető hivatal meghamisíttatott a papi zsarnokok által, úgy az istentiszteletet is meghamisították a képmutatók. S amint az igehirdető hivatalt nem eltörölni, hanem megfelelő állapotában visszahelyezni óhajtjuk, úgy az sem a szándékunk, hogy az istentiszteletet megszüntessük, hanem hogy azt ismét megfelelő kerékvágásba tereljük” – írja.

Ezután három csoportba gyűjtve részletesen ecseteli a visszaéléseket. A tévutak mellé azonban általános érvényű szabályt is helyez: „A keresztény gyülekezet sohase gyülekezzék össze anélkül, hogy abban Isten igéjét ne hirdessék, s ne imádkozzanak, akár a legrövidebben is.” Fontos ezt hallanunk ma, hiszen a 21. századi ember nemcsak szóáradatban, de szóutálatban is szenved, szeret hallgatni, s a templomokban is nemegyszer csak meditálni, „csendet hallgatni” akar. A csend akkor áldott, ha abból az Istenre való hallgatás fakad.

Az igehallgatás fontossága miatt Luther saját gyakorlatát ajánlja másoknak is: minden nap reggelén és estéjén tartsanak istentiszteletet, matutinumot és vesperát. Legyenek igehirdetők, akik „egy kissé fejtegessék az igét, hogy a többiek mind megértsék, belőle okuljanak és buzduljanak (…) hogy a keresztények az írás naponkénti forgatása folytán az írást megértsék, abban jártasságot s tájékoztatást szerezzenek”. A korra, az eltérő élettempóra, a megváltozott társadalmi berendezkedésre hivatkozva ma szinte kihalt a mindennapi istentisztelet lehetősége. Pedig énekeskönyvünk is szép rendet kínál erre. Aki pedig konferenciákon, találkozókon átéli a naponkénti istentisztelet adta ajándékokat, megérzi, milyen erő és áldás rejlik bennük.

Luther hozzáteszi: nehogy túlterheljék ám a lelket! Ezért az Istennel való együttlétben ne csak az igehirdetés, hanem a hála, a dicséret és a kérés is kapjon szerepet „némely jó responsoriumok (felelgetős mondatok) és antifónák” (a zsoltárokat keretező versek vagy önálló kis liturgikus egységek) formájában.

Hétköznap is lehet élni – ha valaki kéri – az úrvacsorával. A szentségi istentisztelet azonban elsősorban a gyülekezet vasárnapi alkalma. Ezt Luther misének nevezi. Mind a hétköznapi istentiszteleteken, mind pedig a vasárnapi miséken meg kell tartani a régi énekeket, „mert azok igen jók, s az írásból vannak merítve”.

Különösen elgondolkodtató ebben az iratban, hogy Luther felhívja a leisingiek figyelmét az ünnepek „megreformálására”. A szentek ünnepét eltörlendőnek ítéli azzal, hogy ha valamelyikükben valami jó legenda akad, azt ünnepnapjukon, vasárnap, az evangélium után lehet példaként felhozni. Megtartandó Luther szerint a Jézus édesanyjának bibliai küldetését komolyan vevő négy Mária-ünnep, illetve Keresztelő János ünnepe.

Praktikus gondolattal záródik az írás: „A többi teendőket majd az idő fogja megmutatni. A fő az legyen a dologban, hogy mindent megtegyünk arra nézve, hogy az ige fellendüljön, s ne fajuljon ismét darálássá s üres szóbeszéddé.” (Az idézetek Paulik János fordításából valók.)

Ismétlésként és összefoglalásként: a mai lecke Luthertől az, hogy a keresztény gyülekezet sohase gyűljön egybe anélkül, hogy abban Isten igéjét ne hirdessék. Úgy legyen!

Hafenscher Károly (ifj.)