Élő víz

Egy kétévesforma kisgyerek nagy elszántsággal kaptat felfelé a mozgólépcsőn. A lépcsőfokok magasak, alig bírja megmászni őket. A lépcső korlátja elérhetetlen magasságban, rövidke karjával hogy is érné fel? Csak lépked, szuszogva, feljebb és feljebb. Fogalma sincs róla, milyen veszélyes, amit csinál. Alatta mozog a lépcső. Ha megbotlik, elesik, súlyosan megsérülhet, lebukfencezhet, vagy beszorulhat a keze a fokok közé. De ő erről mit sem tud, vonzza a fenti világ, élvezi a szabadság örömét. Ő talán nem is tudja, de biztonságban van. Mert mögötte ott az édesanyja. Készenlétben, hogy ha kell, elkaphassa őt. Nem ér hozzá, mert a gyerek dacos, egyedül akar menni, de a védő kar ott van mögötte. Ha meginog, utánanyúl, nem hagyja, hogy összetörje magát.

Hogy veszélyek leselkednek ránk, amelyektől félünk, vagy amelyeket nem is ismerünk fel, mert kicsik vagyunk hozzá, azt mi is tudjuk. Tudjuk, hogy a korlátok sokszor elérhetetlenek, úgy tűnik, nincs mibe kapaszkodnunk. És dac van bennünk: menni akarunk, egyedül, a saját fejünk után. De a történetnek itt nincs vége.

Hisszük-e, hogy valaki ott áll mögöttünk, és elég erős a karja ahhoz, hogy megtartson, ha elesünk?!

K. D.