Evangélikusok

Némi túlzással „az anyatejjel szívta magába” a zene szeretetét Pintér Anna. Először zongorázni tanult, azután az orgona mellett döntött. Jelenleg a stuttgarti Staatliche Hochschule für Musik und Darstellende Kunst (Állami Zene- és Színművészeti Főiskola) hallgatója. Tehetségére és szorgalmára a szakma is felfigyelt. Legutóbb a 2. nemzetközi D’ Onofrio orgonaverseny kapcsán hallhattunk róla: a versengésben az első helyen végzett. Az ifjú művészt ebből az apropóból interjúvoltuk meg a világháló segítségével.

– Engedje meg, hogy olvasóink nevében is gratuláljak Önnek az első díjhoz! Aki ilyen szinten műveli a muzsikát, annak vélhetően gyermekkora óta fontos szerepet tölt be az életében…

– Köszönöm. Négyéves koromban kezdtem el zenével foglalkozni. Tizennégy éves koromig csak zongoráztam, az orgona iránt később kezdtem el érdeklődni.

– Ki volt az első tanára?

– Édesanyám (ének–magyar szakos általános iskolai tanár) ültetett le először a zongora mellé, ő kezdett el tanítani. De nem ő az egyedüli zeneszerető ember a családunkban. A szüleim – bár nem zenei pályát választottak – nagyon szeretik a komolyzenét, és nagy súlyt helyeztek arra, hogy mi, gyerekek is képezzük magunkat ezen a területen.

– Édesanyjának köszönhető az is, hogy később a zongora helyett inkább a „hangszerek királynője” mellett döntött?

– Tizenhárom éves voltam, amikor felvettek a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnázium zongora előkészítő szakára. Egy évvel később zongoratanárnőm biztatására próbálkoztam meg – sikeresen – az orgona szakkal. Nagyon jó tanárnőhöz, Szathmáry Lillához kerültem, aki megtanított arra, miként lehet az orgonát „élő, beszélő hangszerként” kezelni. Személyének és tanítási módszerének köszönhetem, hogy megszerettem, és végül mellette döntöttem.

– Családjára visszatérve: szülei és testvérei milyen hangszereken játszanak?

– Édesapám, Pintér Mihály evangélikus tábori lelkész elvégezte a fóti kántorképzőt, és teológiai tanulmányai megkezdése előtt kántorként szolgált. Édesanyám sokáig zongorázott, ő is végzett Fóton, és éveken keresztül istentiszteleteken orgonált. Három öcsém szintén korán kezdett el zenélni, közülük kettő már a zenei pályát választotta. Dávid másodéves hegedűszakos hallgató a Zeneakadémián. Balázs csellista, ötödéves a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnáziumban. A tizenkét éves Ádám szintén csellózik.

– Gondolom, amikor csak lehet, együtt zenél a testvérekből álló együttes…

– Természetesen mindig nagy öröm számunkra, ha alkalmunk nyílik az együtt muzsikálásra. Legutóbb például Dáviddal és Balázzsal Tatán, a Szélrózsán léptünk fel.

– Az ember azt gondolná, hogy a konzervatórium elvégzése után egyenes út vezet a fővárosi zeneművészeti egyetemre. Hogyan kerül egy zeneértő és -szerető magyar lány Németországba?

– A Budapest-Fasori Evangélikus Gimnáziumban 2001-ben tett érettségi után valóban az említett intézménybe felvételiztem, de ezzel egyidejűleg beadtam a jelentkezésemet a stuttgarti zeneművészeti főiskolára is, mert itt jobbnak látszottak a lehetőségek – legalábbis az orgonaoktatás tekintetében –, mint nálunk. Mindkét helyre felvettek, de akkoriban nem sikerült ösztöndíjhoz jutnom. Ezért úgy határoztam, hogy Budapesten kezdem meg az egyetemet.

Tavaly áprilisban lehetőségem nyílt arra, hogy mégis kiutazzam Stuttgartba, így azóta itt tanulok, prof. dr. Ludger Lohmann osztályában. Ezt nagy megtiszteltetésnek tartom, hiszen ő a szakma egyik legelismertebb és legkeresettebb professzora. A főiskolán egyébként tíz orgonából álló gyűjtemény van, amelyen az orgonairodalom legföbb stílusai autentikusan előadhatók. Maga az orgona szak nagyon népszerű, sokan szeretnének itt tanulni. Jelenleg több mint hatvan – tíz különböző országból érkezett – orgona főtárgy szakos hallgató van.

– Gondolom, egyik olasz évfolyamtársa hívta fel a figyelmét a Francesco D’ Onofrio orgonaversenyre…

– Az éppen aktuális orgonaversenyekről mindig hírt adnak a stuttgarti főiskolán, erről is itt szereztem tudomást.

– Mit kell tudni erről a zenei küzdelemről azonkívül, hogy első ízben 2002-ben rendezték meg?

– A versenyre egy olasz kisvárosban, Carunchióban került sor, a S. Giovanni Battistáról (azaz Keresztelő Szent Jánosról) elnevezett templomban, amelynek orgonáját Francesco D’ Onofrio építette 1775-ben. A repertoárt az orgonához illően itáliai barokk művekből válogatták össze. Háromfordulós volt a verseny, a gyakorláshoz a fordulók előtt mindenkinek másfél-két óra állt rendelkezésére. A feladat szépsége és nehézsége abban állt, hogy olasz barokk műveket olasz historikus orgonán, az orgona adottságainak megfelelően kellett előadni. Elméleti tudás is szükséges ahhoz, hogy egy ilyen régi orgonán ezt a repertoárt korhűen megszólaltathassuk. Tudnunk kell többek között, hogyan regisztráljunk, milyen ujjrendet és tempót válasszunk.

– Hány nemzet képviseltette magát?

– Egy Berlinben tanuló koreai versenyzőn, valamint rajtam kívül a többiek mind olaszok voltak.

– Úgy tudom, nem ez volt az első külhoni verseny, amelyen részt vett.

– 2002 szeptemberében indultam az ausztriai Gnas-St. Veit am Vogauban megrendezett Johann Joseph Fux nemzetközi orgonaversenyen. Itt második díjat nyertem.

– Itthon pedig 2000 áprilisában jelentkezett egy országos megmérettetésre.

– Az orgona szakos növendékek VI. országos találkozóján, Salgótarjánban kiemelt nívódíjjal jutalmaztak.

– Szakmai pályafutását és jövőjét illetően minden bizonnyal nagy súllyal esnek latba az említett elismerések, szorgalmának és tehetségének ékes bizonyítékai.

– A szakmában természetesen elsősorban nem az számít, hogy ki milyen és mennyi versenyt nyert meg. Az orgonaversenyeken való részvételt azért tartom fontosnak, mert sok tapasztalatot szerezhetek a különféle stílusú orgonákon való játékban. Szintén fontos, hogy rutinra tehetek szert a stresszhelyzetek leküzdésében. A verseny ezenkívül találkozó is, jó alkalom arra, hogy külföldi kollégákkal megismerkedhessem. Egy ilyen speciális verseny a repertoárt is bővíti. Nem elhanyagolható tény az sem, hogy ezek a versenyek részben segítettek fedezni külföldi tanulmányaim költségeit.

A jövőt illetően konkrét terveim még nincsenek, hacsak az nem, hogy szeretném befejezni a tanulmányaimat Stuttgartban, és utána szeretnék hazamenni. Hogy otthon miként alakul majd az életem, azt természetesen még nem tudhatom, de bízom benne, hogy Isten, miként eddig, ezután is gondomat viseli.

Gazdag Zsuzsanna