A hét témája

Október végén, november elején – mindenszentek idején – a halottak (napja) miatt óriási tömegek rohamozzák meg országszerte a temetőket, kisebb-nagyobb virágkoszorúkat, gyertyákat, kerti szerszámokat cipelve, hogy rendbe tegyék a hajdan szeretett hozzátartozó sírját. Mindent megtesznek, ami fontos, de lényegtelen – csak azt az egyet nem teszik meg, ami fontos és ugyanakkor lényeges is lenne. Mi az, ami fontos, de lényegtelen? A sír körüli fizikai munka fontos, de nem ez a lényeg! Fontos, hogy rendben legyen a sír, ez pedig a sírtulajdonos kötelessége. Fontos, mert a törvény is ezt követeli meg, de nem ez a lényeges.

Mi az, ami fontos és egyben lényeges is?

Elgondolkodni a mulandóság felett! S lényeges lenne felelni arra a kérdésre, hogy nekünk – embereknek – miért kell tudnunk erről a félelmetes tényről. Mert az egész teremtett világ „a hiábavalóságnak vettetett alᔠ(Róm 8,20); a szerves és a szervetlen anyagi világ, az élő növény- és állatvilág teljes egészében alá van vetve a mulandóságnak. De csak az ember kénytelen tudatosan szembesülni ezzel a ténnyel! Mindennek oka, célja és értelme van! Annak a ténynek is, hogy csak az embernek kell átélnie tudatosan a fájdalmát! Miért kellene egyébként tudnia, ha csak az értelmetlen semminek (megsemmisülésnek) lenne a várományosa? Az ember azért kapta e fájdalmas kitüntetést, hogy szerettei koporsója mellett vagy a halottak napi temetői kiránduláskor elgondolkodva magába szálljon. Fontos a sír rendezése, de lényeges Istentől értelmes választ kapni a nagy miértre: „Én pedig tudom, hogy az ő parancsolata örök élet.” (Az Úr Jézus mondta ezt: Jn 12,50.) Jézus kedvenc apostola pedig ezt írta: „Az az ígéret pedig, amelyet ő maga ígért nekünk, az örök élet.” (1Jn 2,25) Kitől kaptuk az ígéretet? Istentől, „aki nem hazudik”, aki az „örök idők előtt” megígérte az örök életet! (Tit 1,2)

Szabad-e Istent meghazudtolni?

Mi az, ami fontos, és mi az, ami lényeges?

Átgondolni a szenvedés jelenségét az életben és a halál közelében! Értelmes embernek érdemes szembesülnie a szenvedés háromdimenziós valóságával: van 1. fizikai szenvedés, 2. lelki vagy emocionális szenvedés, valamint 3. morális vagy erkölcsi szenvedés. Érdemes mind a háromra egy-egy pillantást vetni.

1. Közismert jelenség a fizikai fájdalom. Nem könnyű vele együtt élni, és nem is mindig lehet gyorsan eloszlatni. Kétségtelen, hogy kitűnő fájdalomcsillapítók vannak, ám a fájdalmat mégsem kerülhetjük el teljesen; a fog-, fej- vagy gyomorfájás szintjén ismerős az élmény. A fájdalom a korlátainkra figyelmeztet. Arra, hogy mennyire esendőek vagyunk, mennyire hajszálon függ az életünk! Ez a tény alázatra akar tanítani minket! Alázatra Isten és ember előtt!
2. A lelki vagy emocionális szenvedés lényege a negatív érzelmi élmény: amikor úgy érezzük, hogy elhanyagolnak, kerülnek, nem szeretnek, sőt esetleg kinevetnek, megvetnek bennünket. Hatalmas érzelmi hiány ez, és nagyon nagy feszültséget, fájdalmat okoz a lélekben; olyan nagyot, hogy az ilyen ember van leginkább kitéve az önkéntes halál veszélyének. Az elhagyatottság érzése nagyon rászakad a szívre. Erre nehéz gyógyszert adni, mert a szeretet és az elrejtettség érzése gyógyszerrel nehezen állítható elő.
3. Talán a legsúlyosabb szenvedés – különösen a halál közelében – a harmadik: a morális vagy erkölcsi szenvedés. Vagyis az a félelmetes lelki élmény, amelynek során azzal szembesülök, hogy hátha nem úgy éltem le az életemet, ahogyan kellett volna. Hátha elmulasztottam teljesíteni a tőlem várt feladatokat. Erre híres irodalmi példánk van Tolsztojtól, az Ivan Iljics halála. Ivan Iljics szenvedésének van egy hatalmas, kikerülhetetlen erkölcsi dimenziója: „Talán nem úgy éltem, ahogy kellett volna – hasított bele elméjébe a sejtelem.” Ettől a pillanattól kezdve „gyakorta eszébe ötlött a gondolat, hogy mindennek az az oka, hogy nem úgy élt, mint ahogy kellett volna”. Iván Iljics eleinte hevesen elutasítja ezt a képtelen gondolatot, hiszen ő egész életében csak megfelelni akart! Feletteseinek, családjának, kártyapartnereinek, környezetének – semmi más nem érdekelte, csak az, hogy megfeleljen.

Mi az, ami fontos és lényeges a sír körül, a temetőben?

Legyen rendben a sír – ez fontos. Nagyon lényeges ugyanakkor elgondolkodni a szenvedés kérdésén, már akkor, amikor még nincs is jelen – bár nem csak hírből ismerjük. Nem méltó az emberhez az a gondolkodásmód, hogy „ahogy lesz, úgy lesz”, hiszen azért kaptunk értelmes észt, gondolkodni tudást, hogy életünk során felkészüljünk a szenvedés hármas dimenziójának megélésére. Igazán nagy felelősségünk – amelyen lényeges elgondolkodni a temetőben is – a második és a harmadik esetben van.

Az érzelmi magányosságért és a belőle fakadó szenvedésért mi magunk is felelősek vagyunk, vagyis tehetünk róla. Ahogy sorjáztak az évek, talán nem hallottuk meg eléggé, hogy nemcsak várni, hanem adni is kell a szeretetet. Lehet, hogy többet vártunk el, mint amennyit adtunk, s így lassan elfogyott a visszajelzés lehetősége. Talán ott a sírnál, kapálgatás vagy gazolás közben elgondolkodhatunk azon, hogy szeretetet csak úgy kaphatok, ha én is – akár gondolkodás nélkül is – adok.

A morális szenvedés magját nem szívesen gondoljuk át, pedig nagyon lényeges. Temetőkerítésen innen és túl is! Úgy éltem-e, ahogy kellett volna? Ott a temetőben jelen időben is feltehető a kérdés: úgy élek-e, ahogy kell? Kitérési kísérlet a következő kérdés: ki mondja meg, hogy hogyan kell? Egyszerű. Ezért van Tízparancsolat, Hegyi beszéd, házi táblák! Isten igéje az értelmes, tartalmas élet zsinórmértéke. S ha a jelenben szembesülünk elrontott életünkkel, ha fájdalmasan ránk szakad a súlya, és mégis újat szeretnénk kezdeni, akkor akár a temetőkapun belül, akár otthon, akár egy istentiszteleten hallhatóvá válik számunkra Jézus hívása: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Mt 11,28) S Jézusnál múlik a kín. Nála, vele itt az újrakezdés, mint ahogyan ezt a szombaton a Betesdánál meggyógyított beteg, illetve a házasságtörő asszony megtapasztalhatta: „Ezek után találkozott vele Jézus a templomban, és ezt mondta neki: ťÍme, meggyógyultál, többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled.Ť” (Jn 5,14) „Jézus pedig ezt mondta neki: ťÉn sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!Ť” (Jn 8,11)

Mindezekről érdemes a temetőben is elgondolkodni!

Ribár János