Egyházunk egy-két hete

E témán gondolkodhattak együtt az EBBE (Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület) október 14-én tartott összejövetelén megjelentek. Schulek Mátyás áhítata után Bence Imre budai esperes és Mészáros Tamás egyházmegyei felügyelő (Fejér-Komáromi Egyházmegye) gondolatébresztő előadása hangzott el.

Szavaikból kiderült, hogy nem igazán van összhang a Szentírás, zsinati törvényeink és a hétköznapi gyakorlat között. Az ószövetségi prófétáknak Isten ügyét az emberek ügyévé kellett tenniük. A vallási vezetők – mint a nép vezetői is – azonban a próféták igehirdetésében pásztorokként jelentek meg. Sőt hűtlen pásztorokként, akik nem olyan eledellel táplálták a népet, mint amilyet Isten akart adni a választottainak. Ezekből a hűtlen pásztorokat ostorozó próféciákból derült ki az, hogy a papi szolgálat külső, formai megtartása nem elég Istennek.

A prófétai szolgálat személyes szolgálat akkor is, amikor a lelkész nyíltan, tömegeknek hirdeti az igét. Azért személyes, mert Isten által nyilván más látással bírtak a próféták, tehát a lényegről tudtak szólni ott is, ahol a túlburjánzó kultusz miatt az elsikkadt.

Az Újszövetségben a jó pásztor eljövetele, összegyűjtő szolgálata révén új nyáj született. S ebben a nyájban már nincsenek papok, akik a közbenjáró szerepében tetszelegnek, hanem apostolok, küldöttek vannak. Olyanok, akik szembesültek a jó hírrel, az Isten felszabadító evangéliumával, az átjárta szívüket, s ezért annak hordozói lettek. A szolgálatok megosztása valójában funkcionálisan történt, de a funkciók szétválasztásával a mandátum nem lett szegényebb. Az apostoli szolgálatnak az Úrral való találkozás vált a mértékévé.

Az ige hirdetése a fő feladat. De az igehirdetés kimondottan lelkipásztori és lelkigondozói feladatokkal jár együtt: feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással. Ha ez gonddal-bajjal és szenvedéssel jár, akkor is vállalni kell, mert az igehirdető nem a maga akaratából, hanem az elhívás által lett az evangélium hordozójává.

Törvényeinkben, de főként a gyakorlatban mutatkozik meg az egyetemes papság elvének félreértése, hamis értelmezése. Luther szerint a hivatást, az elhívást és a foglalkozást külön kell szemlélni, mert egy fő van, s annak csakis egy teste, mi pedig mindannyian ennek a testnek a tagjai vagyunk. Ezért törvényünknek a lelkészi szolgálatról szóló bevezető mondata így szólhatna helyesen: Az evangélium hirdetésére és a szentségek kiszolgáltatására Jézus Krisztus tanítványait – apostolait – bízta meg, s ezt a szolgálatot egyházunk jó rendje érdekében elsősorban az egyház által felhatalmazott lelkész végzi.

Nemcsak azért kívánatos, hogy a lelkész helyben lakjon, hogy mindig elérhető legyen, hanem hogy ő is minél jobban megismerhesse azokat, akikhez vasárnaponként szól. Az érthetőség mellett nagyon fontos, hogy az igehirdetésnek ereje is legyen – de ne csak hangereje. Ne féljen a lelkész egy-egy nehéz ige kapcsán feddni is. Luthert idézve: „Isten igéjének foga is van, mellyel harapni is tud.” A lelkész életében és szolgálatában a másik legfontosabb dolog, hogy hogyan éli mindennapjait a gyülekezetben, milyen a viszonya a hívekhez, a gyülekezetéhez. Ugyanakkor soha ne tévesszük szem elől, hogy a lelkész Isten és az evangélium szolgája, nem pedig a gyülekezeté!

Az igen élénk beszélgetésben – többek között – szó volt arról, hogy a lelkész is laikus, azért, mert az Isten népének (laosz) tagja. Ugyanakkor speciális megbízatása, küldetése is van: igehirdetés és pásztorolás. A pásztorolásra azért marad kevés idő, mert gyakran a gyülekezeti tagokra bízott szolgálatot is a lelkésznek kell elvégeznie – helyettük. Tisztázatlanok a szerepkörök a gyülekezetben. Miközben egyre gyakrabban halljuk, hogy az egyház túlzottan klerikális, nem arról kellene inkább beszélnünk, hogy a lelkészeket túlságosan magukra hagyjuk? A lelkész „lelkipásztorának” nem feltétlenül kell lelkésznek lennie. Egyházunk jelenlegi gyakorlata, a lelkész iránti – gyakran teljesíthetetlen – elvárások végeláthatatlan sora és a megfelelési kényszer egyáltalán nem segítik a lelkipásztort abban, hogy maradjon ideje a töltekezésre, lelki csendességre (azaz látszólag nem produktív tevékenységekre) is.

Szükséges, hogy a lelkész és a gyülekezet egyaránt tükröt tartson maga elé: elvégzem-e, amit az egyház Ura rám bízott, és azt végzem-e el, amit rám bízott? E tükröt azok is tartsák maguk elé, akik zsinati törvényeinket hozzák, és az egyház vezetőiként megszabják és támogatják a fő szolgálati területeket! A rengeteg gyülekezeti program szinte már elvárás; lassan úgy válogathatnak a gyülekezet tagjai a programokból, mint ahogyan a televízió távirányítójával az adások tömkelegéből. Nincs ez így rendjén!

E nehéz kérdések átgondolásához, és az útvesztők, zsákutcák elkerüléséhez belső fegyelmet és bölcsességet egyedül az egyház Urától várunk és kérünk, hogy ne párhuzamos magányban, hanem élő közösségben élhessenek Krisztus népének „klerikus” és „laikus” tagjai egyaránt.

Kovács László