Keresztény szemmel

A mi politikai kultúránkban még nem találta meg a helyét a népszavazás intézménye. Nehéz lenne megmondani, mi ennek a fő oka, hiszen a népszavazás az egyik leginkább demokratikus intézmény, a népfelség elvének közvetlen megvalósulása. Talán túl sok csalódás ért minket az elmúlt évszázadok különböző társadalmi-politikai rendszereiben; nem hisszük, hogy érdemben befolyásolni tudjuk sorsunkat. Nincsenek erős polgári tradícióink, mint a svájciaknak (közismert, hogy náluk rutinjellegű esemény a népszavazás, gyakran döntenek ily módon nagy horderejű és apró részletkérdésekben egyaránt).

Ha népszavazással döntetik el egy kérdés, akkor könnyebb belenyugodni a döntésbe, hiszen az állampolgárok – szülessen bármilyen eredmény – elmondhatják: mi határoztunk így. A népszavazások diagnosztikus értékűek is, jelzik – olykor leleplezik – a társadalom állapotát, figyelmeztetnek a teendőkre. Jó példa volt erre Svájcban a nők választójogának az ügye.

Szocializálódnunk kell erre az intézményre. Hiszen hozzátartozik jogállami berendezkedésünkhöz. És úgy látszik, ha a többség idegenkedik is tőle, egyre több kérdésben lesz olyan – politikusoktól induló vagy civil – kezdeményezés, amelyet kétszázezren támogatnak az aláírásukkal. Ekkor pedig – ha nincs alkotmányos aggály – a köztársasági elnöknek ki kell írnia a népszavazást. Amely ráadásul nem is olcsó mulatság.

December 5-én két kérdésben is ügydöntő népszavazásra kerül sor. Bizony – az említett okokból – nálunk még az is kérdéses, élnek-e a polgárok szavazati jogukkal. Pedig ha van népszavazás, akkor közérdek, egyben pedig erkölcsi kötelességünk is részt venni benne. Takarékossági szempontból kifejezetten szerencsés, ha több kérdésben lehet dönteni, de ez a helyzet kétségkívül tovább bonyolítja a képet. Nehéz jól kérdezni, nehéz úgy kérdezni, hogy egyetemi végzettség nélkül is mindenki számára érthető legyen, miről döntünk.

A december 5-i népszavazás kérdéseiben is számos ellentmondás sűrűsödik. Mégis, van egy kérdés – a határon túli magyarok kettős állampolgárságának ügye –, amelyre pozitív választ kell adnia mindnyájunknak, akiknek fontos egyrészt a tisztesség, másrészt a nemzet jövője. Igaz, hogy egy több tekintetben vitatható, eredeti koncepciójától eltérő szervezet – a Magyarok Világszövetsége – kezdeményezte; igaz, hogy nem minden tekintetben világos, mit jelentene a gyakorlatban a kettős állampolgárság kedvezményes megszerzésének a lehetősége; lehet, hogy van alapja némely gazdasági természetű aggodalomnak – és még tovább is sorolhatnánk az aggályokat. Mégis egyértelmű az igen szavazat, mert a mellette szóló érvek többet nyomnak a latban, ezenkívül pedig ez fejezi ki a nemzeti érdeket!

Valójában nem annyira korai, mint amennyire szép dolog, hogy már európai uniós tagságunk első esztendejében állást foglalhatunk a magyarság egysége mellett. Mintegy valóságosan is elindulhatunk azon az úton, amelynek realitását az uniós határok virtuális volta adja. Ily módon a nem is olyan távoli jövőben integrálódhat a Kárpát-medencei magyarság. Bízom benne, hogy a hazai jogalkotás jól megbirkózik majd azzal a feladattal, amelyet a népszavazás pozitív eredménye ad számára. És abban is bízom, hogy a folyamat nem a szülőföldről történő elvándorlást, hanem a megmaradást fogja elősegíteni.

Kevésbé örvendetes a népszavazás másik kérdése, amely az egészségügyi intézmények privatizációjával kapcsolatos. Ismeretes, hogy időközben szinte okafogyottá vált a kérdés, hiszen az Alkotmánybíróság megsemmisítette azt a törvényt, amelyet a népszavazás intézménye révén kívántak megtámadni. Nem szívesen folytatom a gondolatmenetet, lévén, hogy már kaptam kritikát azért, mert bírálni merészeltem a magas bírói testületet. De hát mindenkit megillet a kritika, ha okot ad rá. Akkor a gyűlöletbeszéddel kapcsolatos langyos álláspont döbbentett meg, most a következetlenség. Megsemmisítették az egészségügyi privatizációról szóló törvényt, de szótöbbséggel zöld utat adtak a népszavazásnak, olyasféle logikával, hogy azért még a polgárok elvi álláspontot kifejezhetnek, ha nincs is konkrét törvény.

Káosz a javából. Netán újabb népszavazás kell majd arról, hogyan értsük a testület előző döntését. Ha ugyanis a többség esetleg nemmel szavazna, akkor ez azt jelentené, hogy soha nem lehet magánosítás az egészségügyben? Úgy vélem, nem. De akkor mit jelentene? És az igennek mi a következménye? Újabb törvény nélkül semmi. No meg a háziorvosi praxisok jelentős része és számos szolgáltatás már ma is privatizálva van. Ezeket vissza kellene államosítani, ha a nem kapna többséget? Így nehéz tekintélyt szerezni a népszavazás intézményének. Szerencsésebb lett volna, ha az Alkotmánybíróság következetes: a jobb törvény igénye mellett kitartva kizárja az ügyben a népszavazás jogosságát.

Ha van ennek a történetnek pozitívuma, akkor az az, hogy talán újabb impulzust ad az egészségügy olyannyira szükséges átalakításának, reformjának, melynek csak az egyik – és semmiképpen sem a leglényegesebb – eleme a magánosítás. A folyamat egyházunkat is érinti, hiszen immár évek óta dolgozunk az evangélikus egészségügyi centrum, benne egy kórház létrehozásán. Ad absurdum a népszavazás olyan eredményt is hozhat, amely megkérdőjelezheti az egyházi kórházak létét. Gondolom, ezt senki nem akarja.

A kormányátalakítás az egészségügyben is új helyzetet teremtett. A szociális és családügyek más tárcához kerültek, míg az egészségügy tiszta profilúvá vált. Az egyházak számára mindkét minisztérium, illetve minden említett terület fontos. A szociális háló elégtelen volta, a családok válsága, az egészségügy sok megoldatlan feszültsége a mi kudarcunk is. Talán a népszavazási zsákutca közelebb hozza egymáshoz az állami és az egyházi szakértőket, szerveket, és együtt jobb válaszokat tudunk adni az immár sorskérdésekké súlyosbodó kihívásokra.

Frenkl Róbert