Keresztutak
Öröm és szomorúság
Tizenegyezer fiatal gyűlt össze október 30-án a Papp László Sportarénában, a református iskolák országos találkozóján. Impozáns látványt nyújtott a fiatalok sokasága, és nagyszerű volt a program, amelyben megszólalt az ige, s amely gazdag és sokszínű kulturális műsort foglalt magába. Szórakoztató volt – a szó legnemesebb értelmében. A határon belül élő és határon túlról érkező magyar ifjak örültek egymásnak, az összetartozásnak, közös egyházuknak. A találkozón fellépett egy népi együttes; a programban sok tánc, énekkar, óvodások és nagyobbak műsora, valamint neves református közéleti szereplők – színészek, tudósok, politikusok, tévés személyiségek – vallomástétele is szerepelt. Lenyűgöző volt a többszólamú közös éneklés, amikor közel tizenegyezer torokból hangzott a genfi zsoltár. Igazi örömünnep volt – vidámsággal, hálaadással.
Eközben az a rengeteg fiatal nem is tudta, talán nem is sejtette, hogy Magyarország – az állami költségvetés elkészítéséért is – „felelős” emberei miként szándékoznak dönteni felőlük. Megvonva tanulásuk, egyházi iskolás létük alapjait, csökkentve az adófizetők pénzéből a minden adófizető gyermekének jogosan járó juttatást, megszüntetve az étkezés és a faluról való bejárás támogatását, illetve a művészeti tanulás elérhetőségét. Iskolarombolási program ez, amely nem az egyházakat érinti, hanem majdnem kétezer iskolát – köztük egyháziakat is.
Míg a sportarénában a találkozás örömünnepe zajlott, az egyik teremben dr. Bölcskei Gusztáv püspök, a református zsinat lelkészi elnöke sajtótájékoztató keretében erről a szomorúságról szólt.
Ilyen kétarcú az élet. Legalábbis itt és most, Magyarországon. A sajtótájékoztatón senki nem ütött meg kemény hangot, nem volt vádaskodás sem – csak a fiatalok, a pedagógusok, a szülők, az iskolák iránt érzett felelősségből fakadó végtelen szomorúság. S a kérdés: a jövőn, a gyermekeinken spórolunk? Evangélikusként átéltem a református testvérek örömét és bánatát egyaránt. Hiszen ugyanabban a cipőben járunk. Örülünk iskoláinknak, fiataljainknak, pedagógusainknak, de nagyon féltjük őket. Van mitől.
H. K.