A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 22. vasárnap

Általában a célt tartjuk fontosnak, és a célhoz vezető utat csak másodlagosnak: mindegy, csak elvezessen a célba, lehetőleg minél gyorsabban. A cél eléréséhez szükséges utat megpróbáljuk a lehető legjobban lerövidíteni és leegyszerűsíteni, mert a lényeg az, hogy célba érjünk. Persze igaz is ez akkor, ha egy elvégzendő feladatról vagy egyik helyről a másikra történő utazásról van szó. Egészen más a helyzet azonban, ha magára az életünkre, életutunkra gondolunk. Ez esetben már nem arra törekszünk, hogy minél gyorsabban, minél előbb a végére, a célba érjünk. Vajon miért nem? Miért nem sürgeti az ember az idő, az élet múlását, még akkor sem, ha vallásos, és tulajdonképpen várja az Istennel való találkozást?

Emberi természetünk hordozza annak az igazságnak az ismeretét – még ha ez az ismeret nem tudatosul is mindenkiben – hogy az emberi élet, létezés célja, tehát végső értelme nem az út végén van, hanem útközben. Amikor a kisfiam rám mosolyog, amikor az esti sétán a babakocsit tolva átölelem a feleségem, amikor valaki megköszöni az aznapi prédikációt, amikor a gyerekek szívesen jönnek hittanórára, mindig célba érek. Annak ellenére, hogy csak Isten tudja, mekkora út áll még előttem.

Az etióp kincstárnok Jeruzsálemben járt Istent imádni. Célba mégis útközben ért, amikor Fülöp felszállt mellé a hintójába, és beszélt neki Jézus Krisztusról. Két tanítvány gyalogolt céltalanul Jeruzsálemből Emmaus felé, mégis célba értek azáltal, hogy útközben megszólította őket a Feltámadott. Annál a reménységnél, hogy „az út végén Jézus fog várni”, csak az ő ígérete a fontosabb: „Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Vagy a karácsonyi történetben az Immánuel: „velünk az Isten.”

Ha ő velünk van már útközben, akkor ez azt jelenti: már útközben célunknál vagyunk. Isten országa bennünk, közöttünk van. Itt és most, útközben. Ezért a keresztény ember nem az út végére tekint, hanem arra, aki menet közben vele van, és kíséri őt. A keresztény öröm nem a túlvilági létezés elképzelt gondtalanságából és boldogságából táplálkozik, hanem az Isten velünk való közösségvállalásából. Jézus szerint az Istentől megadatott útközben való célba érkezésünk olyan nyilvánvaló kellene, hogy legyen, mint amilyen nyilvánvaló, hogy a nyugatról feltámadó szél esőt adó felhőket, a déli szél viszont száraz hőséget hoz.

Aki Jézus velünk való közösségvállalásában nem ismeri fel Isten legnagyobb ajándékát – amelynél többet ember nem kaphat –, az olyan, mint ha valakinek a boldogsághoz kevés a gyermeke mosolya, házastársa ölelése vagy a munkájáért kapott köszönet. Az ilyen ember soha nem fog célba érni. Sem útközben, sem az út végén. Aki Jézus velünk való közösségvállalásánál – amely számára szenvedést és kínhalált jelentett – többet vagy mást szeretne, az méltatlan erre a közösségre. Aki gyermekének mosolya, házastársának ölelése vagy a munkájáért kapott köszönet pillanatában valami többre vagy másra vágyik, nem érdemli meg a mosolyt, az ölelést, a köszönetet.

Mindennel így van, amit az Úristentől vagy általa az élettől ingyen, ajándékba kapunk. Csak addig ajándékok, csak addig vannak ingyen, amíg felismerjük, értékeljük, megbecsüljük őket. Ha elsiklunk felettük, ha visszaélünk velük, ha nem becsüljük meg őket, azonnal kifizethetetlen tartozássá lesznek. Ezért fontos, hogy már útközben felismerjük: célunknál vagyunk. Hogy később se kelljen fizetnünk mindazért, amit most ingyen adnak nekünk. De még fontosabb, hogy Isten Jézusban velünk való közösségét naponként átélve – és néha még mosolyt, ölelést, köszönetet is kapva – boldogok legyünk.

Imádkozzunk!

Uram! Kérlek, segíts, hogy megbecsüljem ajándékaid. Segíts, hogy ne váljék tartozássá mindaz, amit tőled, az emberektől, az élettől kapok. Segíts megélni a veled való közösséget mindennap. Segíts megértenem, hogy veled már most, útközben célomnál vagyok. Ámen.

Németh Zoltán