A hét témája

Keressük az emlékeinket…

Felborított villamos a Nagykörúton. Lövések nyoma a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai székházán. Emberi arcok – rémültek, csodálkozók, lelkesek, bátrak, elszántak. Olyan emberek arca, akik meghalni is készek a szabadságért. Hatalmas tömeg a tereken, az Országház előtt. Mozgás, dinamizmus, kiáltások – és csend, gyász, koporsók, halottak az utcán. Tankok, fegyveresek, katonák harckocsikon és járókelők, akik összehúzzák magukon kabátjukat az októberi hidegben. Fekete-fehér képeken – megszínesedő pillanatok. Az Evangélikus Országos Múzeum 1956 – ismeretlen képek a forradalomról címmel kamarakiállítást rendezett Kinczler Gyula eddig sehol nem publikált fotóiból. A tárlat megnyitójára október 26-án 17 órakor került sor a múzeum Deák téri épületében.

Mintegy száz ember – nagyrészt abból a korosztályból, amelyik személyesen is átélte 1956-ot – jött el „keresni az emlékeit”. Megkockáztatom: legbelül azzal a torokszorító érzéssel, hogy talán felfedezik önmagukat, szeretteiket, barátaikat is valamelyik fényképen… Átélték, nem csupán történelemkönyvből tanulták október 23-át és a forradalmat követő eseményeket, mint a későbbi generációk – apropó, történelemkönyv! Hadd jegyezzük meg e helyütt: e sorok írója még a rendszerváltás hajnalán sem tanulhatott ’56-ról, az érettségi tételek 1945-tel „véget értek”… A magyar történelem azonban nem. Korosztályom tagjai a szülők, nagyszülők elbeszéléséből személyes, „élő történelemleckéket” kaphattak, amelyek annyifélék, ahányan vagyunk, hiszen – amint a megnyitón is megfogalmazódott – kinek-kinek megvan a maga saját, egyedi, személyes ’56-ja.

A kiállítás iránti érdeklődés akkora volt, hogy jószerivel lépni sem lehetett; gyanítom, sokan vissza fognak térni a múzeumba, hogy újra megtekintsék a fényképeket. Maga a hivatalos megnyitó Beethoven Egmont-nyitányával – azzal a muzsikával, amely számunkra, magyarok számára örökre összeforrott a forradalmi napokkal, hiszen a rádió ezt sugározta – és a Szózattal kezdődött. Ez utóbbit Mészáros Béla színművész tolmácsolásában hallhattuk, aki két Nagy Gáspár-verset is elszavalt, majd Harmati Béla László múzeumigazgató köszöntötte a vendégeket, és fejezte ki örömét afelett, hogy „még a falakat is kijjebb kellene tolni, hogy elférjenek az érdeklődők”. Az igazgató köszönő szavakkal fordult Kinczler Gyulához azért, mert az evangélikus múzeumban tette közzé féltve őrzött fotóit. Kiemelte továbbá többek között Ágoston István belsőépítésznek, Vékás Magdolna fotóművésznek és Zászkaliczky Zsuzsanna művészettörténésznek a tárlat létrehozásához nyújtott értékes szakmai segítségét. Ezután átadta a szót Wittner Máriának.

Wittner Mária 1937-ben született Budapesten. A forradalom előtt gépírónőként dolgozott. A szabadságharc alatt fegyverrel harcolt a Corvin közben és a Vajdahunyad utcában. November 4-én megsérült. 1956 végén elhagyta az országot, de néhány hét múlva hazatért. 1957 júliusában letartóztatták. 1958-ban első fokon halálra ítélték, mintegy 200 napot ült a halálos zárkában. Ítéletét 1959-ben a másodfokú tárgyaláson életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták. 1970-ben szabadult, varrónőként helyezkedett el. Jelenleg Budapesten él, nyugdíjas. 1990-től a Pofosz (Politikai Foglyok Országos Szövetsége) kegyeleti és szociális elnökhelyettese. 1991. október 23-án a Magyar Köztársaság Nagykeresztjével tüntették ki. Mint kiállításmegnyitó beszédében elmondta, még ennyi év után is nehéz megszólalni a drámai képsorok láttán. Ahogyan Nagy Gáspár költő megírta, a halottakat el kell temetni, a gyilkosokat meg kell nevezni – ám ez utóbbi még mindig nem történt meg! A gyilkosok ma már nem akarnak emlékezni – mutatott rá –, mi több, örömünneppé akarják tenni október 23-át… Örömünnep?! Aki átélte, emlékszik a szabadság örömére, de a könnyre, fájdalomra, halálra, a terekre kitett koporsókra, a lerombolt, szétlőtt Budapestre, a házak tövében, halottak mellé helyezett virágcsokrokra is! A fotók, mint néma tanúk, mégis beszédesen tanúskodnak a forradalomról. „Rablóknak” nevezték a forradalmárokat – de éppen az ő lelküket akarták kirabolni! Ezt azonban soha nem teheti meg egyetlen politikai hatalom sem: az emberi emlékezetből a mártírok, a barátok emléke soha nem fog kitörlődni – hangsúlyozta Wittner Mária. (Aki közel állt hozzá, láthatta, hogy könnyes a szeme.) Kinczler Gyula felé fordulva megköszönte neki, hogy nem tette közzé a képeket, noha az akkori hatalom erre szólította föl mindazokat, akiknek képi dokumentumok voltak a birtokukban az eseményekről. Ha nem így tesz, ki tudja, hány, fotón felismert ember válhatott volna áldozattá…

Lapunk kérdésére Kinczler Gyula elmondta, hogy száznegyven képet készített ’56 októberében. Még abban az évben elő is hívta a negatívokat, majd otthon – egy szekrény aljára szögezve a csomagot – elrejtette őket. A rendszerváltásig senkinek nem mutatta meg a fotókat. A képek készítésének körülményeiről megtudtuk, hogy készítőjük mélyépítési tervezőként dolgozott az Astoriánál, és 23-án egy, a Műegyetem felől érkező csoportra lett figyelmes. Hazaszaladt kamerájáért, és fotózta, amit látott: a fiatalokat, amint tizenhat pontjukkal a közeli rádióhoz tartanak. Azután a Nagy Imre-beszédre várókat az Országház előtt. A Sztálin-szobor ledöntésében részt vevőket… De megörökítette szeretett kőbányai templomát is, homlokzatán a méretes belövéssel. Nem egy kép megdöbbenti a nézőt: például az akasztott ávós vagy a rommá lőtt Rókus-kápolna látványa.

A kérdésre, hogy nem félt-e, így válaszolt: egyrészt egykor, katonaként a háborúban megedződött, másrészt természetes kíváncsisága hajtotta, „együtt haladt” az eseményekkel, így fel sem vetődött, hogy félhetne is.

Köszönet Kinczler Gyulának és az evangélikus múzeumnak azért, hogy a kiállított képek által is közelebb kerülhetünk 1956. október 23-ához, és fejet hajthatunk hősei, mártírjai előtt!

K. D.