Keresztény szemmel

Ha Reményik Sándor nem írta volna meg csodálatos versét a templomról és az iskoláról, akkor is tudnánk, hogy a kettő között természetes, erős, ősi kapcsolat van. A történelem folyamán az egyházak talán legjelentősebb társadalmi szolgálata volt a közművelődésben végzett munkája, az iskolafenntartás. Volt idő, amikor hazánkban a lutheránus egyház volt a legnagyobb iskolafenntartó; ezt a szerepet az állam csak a 19. század második felében, a polgárosodás, a polgári állam megerősödése során vette át fokozatosan. Nem vitathatók tehát az egyházaknak a közművelődés terén szerzett érdemei, mégsem ez, hanem a ma is meglévő társadalmi igény indokolja azt, hogy az egyházak iskolafenntartóként is működjenek.

Emlékezetes, hogy Ordass Lajos perbe fogásának, igaztalan elítélésének, meghurcolásának valódi oka az volt, hogy védte iskoláinkat, ellenállt a szélsőséges államosítási törekvéseknek. A diktatúra által a helyére ültetett Dezséry Lászlóról – érthető módon – egyoldalúan negatív kép él az egyházban. Többek között azért, mert 1952-ben ő ajánlotta fel – a hivatalos verzió szerint – még megmaradt két iskolánkat, a Deák téri és a fasori gimnáziumot az államnak. Ideje lenne a Dezséry-képet is árnyaltabbá tenni. Például pontosítani azt, hogy mi is történt a fasori gimnázium tanári karának zárt ülésén 1952-ben, amelyen Dezséry László tájékoztatta a tanárokat az iskola sorsáról: arról, hogy fel kell ajánlaniuk az iskolát az államnak, mert az egyház nem tudja – állami támogatás nélkül – fenntartani. (Ezeket hallva többen zokogtak.) A fáma szerint hozzátette: lehet, hogy lenne megoldás, ha engednék, hogy a híveinkhez forduljunk, de ez sajnos lehetetlen.

1989-ben a Fasor újraindításának a lázában égve Genfbe is elmentünk – Harmati Béla püspökkel, Szemerei Zoltán gazdasági igazgatóval és Gyapay Gábor megbízott iskolaigazgatóval –, hogy segítséget kérjünk a Lutheránus Világszövetségtől, illetve a támogatásukat felajánló svájci magyaroktól. Hangsúlyozottan az újraindításhoz kértünk egyszeri segítséget. Arra a kérdésre, hogy lesz-e erőnk az iskola folyamatos működtetéséhez, nagy önbizalommal válaszoltunk, mondván, ez nem jelent gondot, az ehhez szükséges forrásokat az egyház népe örömmel előteremti. Valóban volt adakozókedv. Hárommillió forint – ami akkor szép összegnek számított – jött össze, igaz, tízmilliót igényeltek az éves költségek. Tehát soha nem volt egyszerű dolog az iskolafenntartás.

Az 1990. évi IV. törvény, amely a lelkiismereti és vallásszabadságról intézkedett, többek között tartalmazza a szektorsemleges finanszírozás elvét. Ez azt jelenti, hogy a közszolgálatot – így az iskolafenntartást – ellátó, nem állami vagy önkormányzati intézményeket (például az egyházi vagy alapítványi iskolákat) a költségvetésnek az államiakkal azonos módon kell támogatnia. Ez azon az elgondoláson alapul, hogy ezekben az esetekben nem az egyház vagy az alapítvány kapja a támogatást, hanem a gyerekek, illetve a családok.

A gondot ma az jelenti, hogy az iskolák számára megállapított normatív támogatás (az úgynevezett fejkvóta) nem fedezi az iskolák működési költségeit. Ezért az önkormányzatok egyéb címen is folyósítanak támogatásokat az iskoláknak. A kilencvenes évek elején az volt az elképzelés, hogy az önkormányzatok a területükön működő egyházi iskolákkal kössenek közoktatási megállapodást, és ennek alapján ezen intézményeknek is adják meg ezeket az összegeket. Az elvi alap ugyanaz volt, mint általában a szektorsemleges támogatás esetében: az egyházi iskolába járó gyerekek is az önkormányzathoz tartoznak. Hamar kiderült azonban, hogy kevés önkormányzat vállal többletterheket. Főleg arra hivatkoztak, hogy az egyházi iskolák országos beiskolázásúak, így sok helyről érkeznek a gyerekek. Ezért rövid idő alatt az eredetileg kivételesnek szánt kiegészítő támogatás vált rendszerré. Ez azt jelenti, hogy az állam, az oktatási tárca köt az egyházakkal közoktatási megállapodást, és fizeti azt az összeget az egyházi iskoláknak, amelyet az államiaknak az önkormányzat. Így nem sérül a szektorsemlegesség elve, és működőképesek az egyházi iskolák is. Jó szívvel emlékszem vissza azokra a tárgyalásokra, amelyeket a kilencvenes évek elején az akkori oktatási miniszterrel, a mai köztársasági elnökkel, Mádl Ferenccel, politikai államtitkárával, Kálmán Attilával, a későbbi református főgondnokkal és a minisztérium egyházügyi szakértőjével, a későbbi tihanyi bencés főapáttal, Korzenszky Richárddal folytattunk. (A főapát meg is írta ezeknek az éveknek a történetét Szünet nélkül: egyházról, iskoláról című könyvében.)

Így kristályosodott ki és szilárdult meg az egyházi iskolák pénzügyi háttere. Miután az egész iskolarendszer az alulfinanszírozottság határán navigál, érthető, hogy időről időre konfliktusok keletkeznek: az egyházi iskolák ellátásában nem jelentkezik egy-egy tétel, túl azon, hogy az évi kiegészítő támogatást eleve az előző évi önkormányzati adatok alapján számítják. Olykor persze az önkormányzati iskolák sok gonddal küszködő igazgatói érzik úgy, hogy az egyházi iskolák előnyösebb helyzetben vannak, mert mégiscsak számíthatnak az egyházakra is. No meg kevésbé érinti őket a gyerekszám csökkenése. Ezért sem fenyeget a bezárás, a megszűnés.

A közoktatás rendszerében országosan mindössze alig több mint kilenc százalékot képviselnek az egyházi iskolák – és nem valószínű, hogy ez az arány a jövőben lényegesen változni fog –, viszont jelentős mértékben hozzájárulnak az oktatás sokszínűségéhez és minőségéhez, egyfajta egészséges rivalizációhoz. Az aktív egyháztagok száma a legszigorúbb, legkeményebb statisztikák szerint is tizenhárom százalék, magasabb, mint az iskolák aránya – és még nem is szóltunk az egyházakhoz lazábban kötődő nagyobb csoportokról, illetve arról, hogy a nem aktív egyháztagok közül is sokan (részben erkölcsi-nevelési, részben minőségi-oktatási okokból) egyházi iskolákba kívánják járatni gyerekeiket. Ezzel persze nem állítottuk azt, hogy nincs számos kiváló önkormányzati vagy alapítványi iskola. Egyszerűen tény az egyházi iskolák iránti társadalmi igény megléte, a kilenc százalék bizonyosan reális, megalapozott, elmarad az igénytől – az egyházi intézményekben ezért sem gond a beiskolázás.

Sajnos a 2005. évi költségvetés tárgyalásakor ismét vita támadt az egyházi iskolák finanszírozása körül. Egyházi oldalról típushiba a vita ideológiai-politikai síkra való terelése, rögtön a hátrányos helyzet vizionálása. Állami oldalról pedig – a kényszerű takarékosság érve mögé bújva – a nem reális számítás erőltetése a hiba. Ráadásul – szinte váratlanul – igencsak megromlott a helyzet. Talán azért is, mert a szakmai viták hátterében állami oldalon is jelentkezett politikai szándék. Némelyek a kormányzati oldalon úgy vélik – főleg a közelmúltban távozott miniszterelnök úgynevezett gesztuspolitizálása után –, hogy az egyházak nem viszonozták a gesztusukat, így indokolt a keményebb vonal. Csakhogy itt nem az egyházakról, hanem a gyerekekről, a családokról van szó. Több kormányzati ciklus tapasztalatai meg kellett, hogy győzzék mindkét oldalt arról, hogy az egyetlen járható út a viták szakmai szinten történő kezelése, a szakértői egyeztetés és az ezt követő korrekt megállapodás. Eddig mindig sikerült megegyezni, a jó megoldásokat kimunkálni.

A gyerekek, a családok egyaránt prioritást kell, hogy jelentsenek a polgári demokratikus állam és a közjó szolgálatában részt vállaló egyház számára. Talán ez az együttműködésük legszebb területe.

Frenkl Róbert