Élő víz

Szokásos külsejű levelet kézbesített a postás. A tartalma azonban nem mindennapos. Osztálytalálkozóra invitálnak a régi gimnáziumi társak. Ők, akikkel – lassan harminc éve – nap mint nap együtt ültünk a tanteremben, akikkel annyi vidám, emlékezetes dolgot éltünk át, hogy máig nem lehet elfelejteni, akikkel együtt nőttünk bele a felnőttkorba, s akikkel együtt próbáltuk megálmodni, megtervezni a jövőt. Olyan barátok, akikkel azt hittük, soha nem fogunk elválni, és olyan barátnők, akikkel együtt voltunk, amikor csak lehetett.

S most majd újra előkerülnek a régi történetek, újabb fejezetet ismerhetünk meg mindenkinek az élettörténetéből. Pedig sokat elmeséltünk már egymásnak magunkról az öt évvel ezelőtti találkozón is. Megtudtuk, ki mit csinált éppen akkor, s nagyjából azt is, hogy milyen úton jutott el oda. Beszámoltunk gyerekeinkről, sikerekről, utazásokról; volt, aki értékes vagyontárgyakkal is dicsekedhetett. Leltár készült az elmúlt évekről, amelybe gondosan bekerültek a valamikori tanárok és azok is, akik már nem lehetnek közöttünk.

De valamiről nem esett szó. Arról, hogy vajon többek, jobbak lettünk-e az elmúlt évek, évtizedek alatt. Vajon használtak-e a végigült tanfolyamok, a végigtanult éjszakák és a végigizgult vizsgák, szigorlatok? Valóban arra használtuk-e fel a megszerzett tudást, amire való? Tényleg szeretetünk erősítésén, mások életének jobbításán fáradozunk azóta is? Avagy csak vagyongyűjtésre, bezárkózásra, a tévesen értelmezett függetlenség megteremtésére tudtuk használni, amit Teremtőnk ránk bízott? S korunk előrehaladtával léptünk-e előre a hitben, megszilárdult-e kereszténységünk a tapasztalatszerzés elmúlt évei alatt? Egyáltalán: eljutott-e mindenkihez az evangélium üzenete?

Számtalan kérdés, amelyről nem esett szó, amellyel kapcsolatban nem tudtunk meg semmit egymásról. Most sem tudtunk többet, mint akkor, amikor éveken keresztül együtt töltöttük napjainkat, amikor még együtt koptattuk a gimnázium padjait. Ezekről nem illik, nem szabad, nem érdekes beszélni? Hitünk, vallásunk, hitvallásunk nem társasági beszédtéma, nem illik egy kellemes este hangulatába, vidám, baráti találkozóra, együtt elköltött vacsora mellé?

Pedig ezek a fontos, az igazán fontos kérdések, amelyekkel szembesülni kell, amelyekről beszélni kell, kellene. Sokkal gyakrabban, mint ötévenként, és nem is csak osztálytalálkozókon.

Gyarmati Gábor