A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után utolsó előtti vasárnap

„Ez lesz az utolsó megmérettetés” – mondta rezignáltan egy osztálytársam, amikor nyolcadik osztályosként az évzáró matekdolgozat megírására beléptünk a tanterembe. Ott, akkor, abban a pillanatban mélységesen egyetértettem vele. Úgy éreztük, a felmérés utánról nem is érdemes beszélni, nem is tervezgettük a délutáni programot. „Minden most fog eldőlni” – súgtam oda neki én is…

Gyerekként, felnőttként számtalanszor élünk át olyan egyszeri, többé vissza nem térő kríziseket, amelyek eltörölhetetlen bélyeget hagynak életünkön. Túljutva e nehéz helyzeteken „világvége-hangulatunk” ismét felderül. Megszoktuk azt is, hogy lépten-nyomon mások mérlegére kerülünk, és mi is rendre méricskéljük magunkat.

A végső ítéletre gondolva mégsem indulhatunk ki eddigi tapasztalatainkból, jól vagy rosszul megértett törvényszerűségekből. A Máté evangéliumának 25. részéből ismert nagy elválasztás (kecskék-juhok) plasztikus képe is távolinak, szépen megrendezettnek és ezzel együtt mégis elképzelhetetlennek tűnik. Közelebb vihet a megértéshez, ha Jézus hangjára figyelünk: „…eljön az óra, amelyben mindazok, akik a sírban vannak, meghallják az ő hangját, és kijönnek. Akik a jót tették, az életre támadnak fel; akik pedig a rosszat cselekedték, az ítéletre támadnak fel.” Jézus szavának tehát korlátlan a hatalma! Általa uralkodik mindenek felett. Teremtő, megváltó, feltámasztó, ítélő szó, melyet az Atya bízott rá. Utoléri mind a test, mind a lélek szerinti halottakat. Kirángatja a hit nélküli kegyességben élőt a maga bezárt, szépen berendezett, „vallásos” világából. A valósággal szembesíti azokat, akik a maguk feje után menve, a saját elképzelésük szerint maguk határozták meg a hitnek, a világnézetnek, az erkölcsnek és a belőlük fakadó életnek azt a zsinórmértékét, amelyhez igazodva – magabiztos gőggel – kereszténynek vallják magukat.

Az egyetemes feltámadás éppen ezért nem időhöz van kötve, hanem Jézus szavához. Amikor az ő hangja felhangzik, mindenkinek el kell indulnia. Kinek a Krisztussal való örök életre, kinek az örök istennélküliségre, az örök elvettetésre. Hogy kivel mi fog történni? Egyedül Jézus szava igazít el. Urunk igéje életet teremtő szó. Csak az ő hangja hirdeti érvényesen bűneink bocsánatát. Hitünk csak az ő irgalmába fogódzhat. Egyedül az ő beszédéből áradó erő és hatalom képes hitet teremteni bennünk. A hitben az ő élő és ható igéje tarthat meg. Naponként szükségünk van rá, hogy hallgassuk. Képzelt kereszténységünkből a valóban Krisztust követő életre csak az ő bűnbocsánata és szeretete vezet, amelyet egyedül az ő kegyelméből ajándékba kapott hitünk fogadhat el és ragadhat meg.

Jézus szavának meghallása már földi életünkben, naponta olyan örökkévaló időkategóriába helyez minket, amelyet Urunk a textust megelőző versben a „most” szóval jellemez. Az élő Úr hangjával való szembesülés, a belőle áradó élet megtapasztalása a rendszeres isteni kontrollra irányítja figyelmünket. Tehát minden „most” meghallott szava egyszeri, visszavonhatatlan, megismételhetetlen eseménnyé válik bennünk.

Nagyon jó, hogy már a médiában is szabadon szólhat az evangélium, hogy rádiót hallgatva vagy televíziót nézve is lehetőségünk van bekapcsolódni az istentiszteletbe. Mégis hiányolom az éteren át nem közvetíthető személyességet, amelyet a padban mellettem ülő testvér, az oltár és a szószék közelsége ad. Számomra ez az „otthonosság” éppúgy nélkülözhetetlen, mint az, hogy a szó valódi, lelki értelmében is „ünneplőbe öltözzem”, és elmenjek a templomba, ahol „most” csak rá figyelek, mert „most” ennek van itt az ideje. Ez a „most” kiragad az élet forgatagából, és megteremti a lehetőséget arra, hogy találkozzam az életet adó, de egyben ítélő jézusi szóval.

Michelangelo utolsó ítéletet ábrázoló híres freskója mindig megrendít. Az egyik oldalon szinte Jézus fejére nő az elkárhozottak semmi bűnbánatot nem mutató, méltatlankodó serege, amelyet egyetlen mozdulattal mégis távol tart. Ők azok, akik „elfeledkeztek” a hitből fakadó cselekedetekről. A másik oldalon az üdvözülők vannak, akik egyáltalán nem törtetnek Jézus felé. Az angyalkáknak kell egyenként odavinni őket. Ott állnak csodálkozva, megilletődve. Ők azok, akik hitből fakadó cselekedeteikkel az átélt, Krisztustól kapott szeretetet magától értetődően adták tovább. „…a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában.” (Jak 2,17)

Mikor odasúgtam barátomnak a matekdolgozat előtt, hogy „minden most fog eldőlni”, nem is sejtettem, hogy később, felnőtt fejjel, a mai eszemmel ez a „most” milyen fontossá válik. Jézus második eljövetele, visszajövetele előtt ez a „most” különösképpen felhívja figyelmünket a Krisztus-követők felelősségére és arra, hogy addig használjunk ki minden lehetőséget Urunk hangjának meghallására, amíg tart a „most”, a kegyelem és a szeretet Krisztustól kapott drága ideje.

Imádkozzunk!

Urunk, kérünk, támassz naponként igényt bennünk igéd hallgatására, add, hogy a jövőre nézve megbecsüljük a jelent. Ámen.

Johann Gyula