Keresztény szemmel

Elmélkedtem már arról, hogy a nagy távolság miatt valójában a csillagoknak csak a múltját látjuk, és hogy mi is csillagok vagyunk Isten számára, aki megőriz minket emlékezetében akkor is, amikor földi életünk véget ér.

Tovább gondolkodtam ezen, és most más jutott eszembe a csillagokról. Ábrándos esti andalgásaink során olyan romantikus hangulatot keltenek bennünk az égen pislákoló pici fénypontok. Ez a romantika azonban menten szertefoszlana, ha bármelyiküknek is a közelébe kerülnénk. A gigantikus méretű, izzó gázgömbök ugyanis sokkal inkább félelmetesek, mint romantikusak. A csillagok tehát csak távolról szépek. Sőt inkább úgy kellene fogalmaznunk, hogy a csillagok csak messziről csillagok. Közelről valójában pokol, izzó tüzes kemence, végleges megsemmisülés mindegyikük. Kettős természet. Tisztes távolból romantika, közelről iszonyat és pusztulás.

Igen, igen, pontosan arra gondolok, hogy az ember is ilyen kettős természettel bír. Ha innen nézzük, akkor Isten legcsodálatosabb, intelligens, szeretni és alkotni képes teremtménye, ha pedig máshonnan tekintjük, akkor a legostobább, legrémisztőbb és legkártékonyabb szörnyeteg, amely valaha is létezett a Földön. Ám ez az ellentmondásosság nem csak ebben a nagyon kézenfekvőnek tűnő erkölcsi értelemben igaz. Ami ugyanis kicsinek látszik messziről, az közelről hatalmas lehet, ugyanakkor ami távolról nagynak tűnik, arról kiderülhet, hogy valójában parányi. Diktátorok sofőrjei, ágyasai, bizalmasai tudnak csak arról, hogy a sokak által rettegett férfiú valójában csapnivaló szerető, fél a póktól és a repüléstől, zsebében mindig ott a kedvenc konyakját rejtő laposüveg, műfogsora van, ráadásul emésztési problémákkal küzd, és a beszédeit is mások írják. A képernyőn vagy az emelvényen oly hatalmasnak és tekintélyesnek látszó történelmi személyiség, ha közelről nézzük, valójában szánalmas kis pojáca.

A pletykamagazinok előszeretettel csámcsognak a rivaldafényben tündöklő dívákon is, akikről köztudott, hogy smink és fényes göncök nélkül ugyanolyan átlagos külsejűek, mint bármelyik fiatal nő, aki percenként szembejön velünk az utcán. Ugyanez a jelenség azonban megfordítva is igaz lehet. Valakit távolról szemlélve jelentéktelennek látunk, vagy figyelemre sem méltatunk, ám ha a közelébe kerülünk, és megismerjük őt, kiderül, hogy hatalmas lélek lakozik benne, vagy sokkal vonzóbb, mint rivaldafényben, sminkkel az arcán.

Nézzük először azt az esetet, amikor közelről kezdjük a szemlélést. Valakinek például van egy idegesítő szomszédja vagy egy nehéz természetű, zárkózott és mogorva kollégája, akivel már évek óta kerülgetik egymást. A közelség nem éppen szívderítő. Ám egyszer csak kiderül az illetőről, hogy zseniálisan fest, csodálatosan énekel, Guinness-rekordot dönt azzal, hogy betéve tudja a megyei telefonkönyv valamennyi adatát, netán igazi tudós feltaláló, aki páratlan gazdagságú lepkegyűjteménnyel rendelkezik, vagy éppen önfeláldozó életmentő – és mindezt csak az újságból tudom meg róla. Micsoda meglepetés!

Ugyanez fordítva viszont úgy fest, hogy például egy kedves régi barátomról, akivel annyi meghitt órát töltöttem együtt, és oly sok titkomat osztottam meg, egyszer csak megtudom, hogy valójában csapnivaló szakember, kisebbségi érzését pedig azzal ellensúlyozza, hogy zsarnokoskodik a munkahelyi beosztottjaival. Törtető, pénzéhes és kisstílű; felfelé nyal, lefelé tapos – azaz pontosan olyan, amilyennek a barátomat legkevésbé sem tudtam volna elképzelni. „A hatalom elvette az eszét” – mondják sokszor. Én nem hiszek az ilyesmiben. Mert igaz ugyan, hogy két természet lakik bennünk, és az is igaz, hogy bizonyos helyzetek kedveznek rossz tulajdonságaink kibontakozásának, de az már nem igaz, hogy olyasmi is előtörhet az emberből bizonyos helyzetekben, ami eredetileg nem volt meg benne.

Nem kenyerem a moralizálás, és igazából a lózungszerű nagy mondásokért sem vagyok oda, de azért ennek a gondolatmenetnek a végére kívánkozik egy kis tanulság. Valami ilyesmi: jó volna úgy élnünk, hogy akik ismernek minket – akár közelről, akár távolról –, ugyanolyannak lássanak mindenünnen. Vagy ha meglepetést is okozunk valahogyan – közeli vagy távoli nézőpontból –, az a csalódás mindig inkább kellemes legyen. Jó lenne tehát, ha ebben a dologban nem hasonlítanánk annyira az égi és földi csillagokhoz.

Bartha István