Evangélikusok

Mai önző, eldurvult világunkban ritka kincs a hálás és személyes emlékezés. Sorsfordító, nagy eseményeket gyakrabban ünnepelünk. De sokkal könnyebb hálátlanul megfeledkezni azokról, akik – szüleinkkel együtt – az életünket formálták, és kézen fogva vezettek a tiszta és igaz emberi élet, Krisztus útján.

Isten népe között, az egyházban ennek másképpen kell lennie! Ez indított arra, hogy országos egyházi hetilapunkban is elmondjam a legmélyebb hála és köszönet szavait ezen az évfordulón. Valakiről, aki nem volt országosan ismert igehirdető, teológus vagy egyházi vezető. De kedves és szelíd személyiségével, egész élete odaáldozásával Győr és Észak-Dunántúl felejthetetlen ifjúsági vezetője és pásztora volt hazai egyháztörténetünk egyik legnehezebb időszakában.

Ittzés Mihály november 10-én – Luther születésnapján – született Somogyszilben. Soproni teológiai tanulmányai után, 1927-ben szentelték lelkésszé. Ettől kezdve egész élete és szolgálata Győrhöz, a Dunántúl legjelentősebb evangélikus központjához kapcsolódott. Győr volt akkoriban Kapi Béla, Túróczy Zoltán és Szabó József püspök szolgálati helye is. Mellettük ez a mélyen hívő, de háttérbe húzódó fiatal lelkész volt tíz éven át – 1929 és 1939 között – Győr és Győr környéke egész fiúifjúságának a hitoktatója, pásztora és lelki vezetője. Tanítványai nagy számban jelentkeztek a város számos középiskolájából – így a hírneves bencés gimnáziumból is – a soproni evangélikus hittudományi karra; közülük sokan országos hírű, nagynevű lelkészek, teológusok lettek, mint például Veöreös Imre, Groó Gyula és sokan mások. „Miska bátyánk” – ahogyan szólíthattuk őt – csendes, hűséges hittanári és lelkipásztori szolgálata adta meg számomra is serdülő, fiatal éveimben életem döntő elhatározását, azt, hogy 1940 őszén, a II. világháború kitörésekor a győri bencésektől elinduljak a soproni hittudományi karra, és felkészüljek a várható nehéz időkre Krisztus Urunk szolgálatában.

Mi volt a „titka” azokban a súlyos évtizedekben Miska bátyánk szolgálatának, amelyet csendesen, szűk körben, a nagy győri gyülekezet, közeli fíliái és szórványai egész fiúifjúsága között végzett, de amelynek a hatásai messze túlsugároztak Győr gyülekezetén? Először is: a hittan- és bibliaórákon sohasem tanár volt, hanem az idősebb testvér, „Miska bátyánk”, akivel a legszemélyesebb belső kérdéseinket is megbeszélhettük. Másodszor: családi otthona – feleségével, Erzsike nénivel és öt apró gyerekükkel – a Rába-parti öreg „konventépületben” a mi családi otthonunk is volt, amely mindig nyitva állt esti bibliaköri találkozásaink előtt és a legszemélyesebb kérdéseink megbeszélésére is. A harmadik ilyen „titok” a múlt század harmincas-negyvenes éveinek (hazai egyházunkban főleg finn hatásra létrejött) „lelki ébredéséhez” fűződő legbelső kapcsolata volt. A Duna menti Tahi nyári diákevangélizációs táborozásai, majd később a Balaton-parti Kapernaum ifjúsági konferenciái révén segítségével mi, a legfiatalabbak is részesei lehettünk az akkori sorsdöntő evangélizációs ébredésnek.

Miska bátyánk messze ható, sokoldalú, csendes szolgálatának volt még egy negyedik „titka” is: vezetése alatt bekapcsolódhattunk a világméretű cserkészmozgalom hazai evangéliumi ágába (Ichtysz-cserkészet). Nagyszerűen tudta összekötni Baden Powell ifjúsági mozgalmának Tíz törvényét a Tízparancsolattal. A szabad természetben, a csillagos ég alatti tábortüzeknél megismerhettük Isten teremtett világának csodálatos szépségét, Isten jelenlétét. De a cserkésztáborok, a magyar népdalok vég nélküli éneklése este, a tábortűz körül megismertették velünk népünk hagyományainak, szellemi örökségének a kimeríthetetlen kincsesházát is! Ez a sokszínű, csodálatosan gazdag, nevelő szolgálat, amelyet serdülőként, fiatalként megtapasztalhattunk, felejthetetlen marad mindazok számára, akik több mint fél évszázaddal ezelőtt részesülhettek belőle.

Ezt az alázatos, szerteágazó pásztori szolgálatot vitte tovább akkor is, amikor 1939 után püspöki másodlelkész, Győr fíliáinak és szórványgyülekezeteinek lelkigondozója, majd később az újonnan alakult győr-nádorvárosi gyülekezet első lelkipásztora lett. Kopott kerékpárján fáradhatatlanul járta a Győr környéki fíliákat és szórványokat. Mindenkire gondja volt, a legkisebbre és a legelhagyatottabbra is. Szolgálatát élete delelőjén, negyvenhat éves korában, 1950. június 7-én egy súlyos agyhártyagyulladás szakította meg. Vasárnap még igét hirdetett, két nap múlva pedig eltávozott közülünk a földi világból. Akik akkor utolsó földi útján elkísérhették, soha nem felejtik el: többezres tömeg gyűlt össze, a régi győriek sem emlékeztek ilyen hatalmas temetésre. Kapi Béla, Túróczy Zoltán és Szabó József püspökkel együtt harminc Luther-kabátos lelkész, számos volt tanítványa és a könnyező hívők, kicsinyek, nagyok templomon is kívül rekedt, beláthatatlan sokasága búcsúzott tőle itt a földön. De nem örökre!

Hadd fejezzem be ennek a fájdalmas visszaemlékezésnek a sorait most is ugyanazokkal a szavakkal, amelyekkel már több mint ötven éve, az akkori Új Harangszó gyászszámában, 1950 júniusában búcsúzhattam „Miska bátyánktól”: „Isten embere volt. Csendes, alázatos magvető. Halk élet-melódia Isten dicsőségére. Szelíd, mosolygó arca már csak drága emlék a szívünkben. De áldott, szolgáló élete tovább él emberekben, életek gyümölcstermésében, nemzedékről nemzedékre. Nem élt hiába. És tudjuk, hogy emberi bizonyságtételnél nagyobb az, aki bizonyságot tesz róla az Atya trónusa előtt.”

Dr. Nagy Gyula