Napról napra

Mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk a Krisztus ítélőszéke elé. 2Kor 5,10 (Ézs 12,4; 2Kor 5,20; Mt 25,31–46; Róm 8,18–23/24–25/; Zsolt 51) Az egyik ókori egyházatya prédikációja szerint az ember élete azzal telik el, hogy a durva anyagból kifaragja saját szobrát, ahogyan azt Isten szeretné látni. Ezeket a szobrokat azonban mindig „idő előtt”, tökéletlen állapotban leplezik le, mert a művet csak a kegyelmes Isten fejezheti be. És mégsem állhat meg kezünkben a véső: a hit, a remény és a szeretet igéje!

Örüljön az ég, örvendjen a föld, és mondják el a népeknek, hogy uralkodik az Úr! 1Krón 16,31 (Róm 6,9; Mt 7,21–27/28–29/; 2Kor 11,7–15) Elkészült a szent sátor, és Dávid, a király, magasztaló énekbe kezd az első istentiszteleten. Vajon másnap még ott hangzott-e ez az ének a gyülekezet szívében, vagy ráhagyták a magasztalást az égre és a földre, mely ismeri Isten teremtő kezét? S vajon bennünket meddig kísér a tegnapi ének az istentiszteletről? A szent sátor, az otthon, a találkozás öröme… A világon uralkodó Istentől kapott esély öröme, amelyet minden templom hirdet.

Mindnyájan elfordultak tőle, egyaránt megromlottak. Senki sem tesz jót, egyetlen ember sem. Zsolt 14,3 (1Kor 1,30b; Zsid 10,26–31; 2Kor 11,16–33) Ahogyan egykor a tanítványok a keresztfánál: elfordultak tőle, menekültek a távolba vezető úton, csak hogy ne kelljen látniuk a tragédiát, a szembesítő igazságot – íme, az ember! A mai kihívások mintha hétköznapibbak lennének – tégy jót, ne romolj meg! De mintha a csendes hátat fordítások is könnyedebbekké váltak volna… Pedig mindegyik mögött ugyanaz a döntés áll, mint az egykori tanítványoké!

Az Úr ereje alkotta a földet, az ő értelme feszítette ki az eget. Jer 10,12 (Jn 1,1; Lk 13,/1–5/6–9; 2Kor 12,1–10) A modern tudomány hatalmas összegek ráfordításával és óriási erőfeszítéssel kutatja a titokzatos „világegyenletet”, amely mindent megmagyaráz: hogyan jött létre a világ, és mi tartja fenn; miből van, és mivé lesz az élet? Pedig a titok talán egyszerűbb, mint gondolnánk. S mivel másutt kell keresni, mindenki számára hozzáférhető. Benne van egy megszületett gyermekben, egy elkészült munkában, egy gyógyító szóban, egy testvéri kézfogásban – hiszen így járja át a kétkedő világot az élet. S e fölött az élet fölött maga Isten őrködik.

Megszaporítom őket, nem fogynak el, megbecsültekké teszem őket, nem lesznek lenézettek. Jer 30,19b (Róm 8,32; 2Thessz 1,3–12; 2Kor 12,11–18) Jaj a gyengéknek! A ragadozók világában jaj annak, aki sebet kapott, akit nem szeretnek, aki nem fontos! Csak igazi csúcsragadozó maradjak! – álmodja szorongva az ember. Csak ember tudtál volna maradni, az élő Isten képmása! – mondja Isten. Sebek, terméketlenség, kilátástalanság, nyomor: de lehetsz, leszel még ember!

Térjetek meg és éljetek. Ez 18,32 (Mt 19,17; Mt 26,59–66; 2Kor 12,19–21) Ilyen egyszerű? Dehogy egyszerű! Hiszen a megtérés maga a szüntelenül Isten felé tartó út, amelyet mindennap meg kell találni. Luther is éppen ebben az értelemben beszélt a mindennapi megtérésről. S éppen ez a mindennapi keresés, kérés és zörgetés az, ami visszaadja nekünk az élet színét, illatát, zamatát – életünk értelmes irányát. Hogy is lenne ez egyszerű! Elkötelezettnek lenni nem könnyű, még akkor sem, ha ez az élet útja.

Tudom, hogy mindent megtehetsz, és nincs olyan szándékod, amelyet meg ne valósíthatnál. Jób 42,2 (Róm 11,36; Jel 20,11–15; 2Kor 13,1–13) Istenem, mennyi minden történt velem az elmúlt héten! Úgy állok előtted, mint egykor Jób, akinek jól meg kellett értenie, ami vele történt. Segíts nekem így számot vetni magammal, veled! Segíts rábíznom magam arra, hogy a te szándékod megvalósulhat bennem, általam is! Bocsásd meg, ha akaratodnak én álltam útját! Beszélgess most velem! Én kérdezlek, te pedig oktass engem…

Korányi András