Liturgikus sarok
Luther és az istentisztelet 5.
A gyülekezet-központú istentisztelet
A múlt héten kifejtettük, hogy A német mise az egyik legfontosabb irat, amelyben Luther istentisztelet-megújító szándéka tükröződik. Néhány folytatás erejéig nem is tágítunk mellőle: a következő hetekben igyekszünk egy kicsit a mélyére nézni.
A német mise valóban nagy lépés volt az istentisztelet reformációjában. Mégsem egyszerűen az ősi miseforma németesítéséről van szó, hanem arról, hogy Luther egyszerre megtisztítja a tradicionálisat, és újraformálja azt, ami gyökeres változtatásra szorul.
A Deutsche Messe igei részében még megtartotta a középkori miseformát, a változtatás csupán annyi volt, hogy szóhasználatában evangéliumivá tette. Az istentisztelet második felében azonban sok mindent átrendezett. Nemcsak összevont és áthelyezett bizonyos részeket, hanem új összefüggésbe állította a liturgia elemeit. A reformáció koráig az úrvacsorai liturgia központi része az offertórium és a nagy hálaadó imádság volt. Luther elképzelésében és gyakorlatában ennek a helyére a gyülekezet communiója lépett, azaz az úrvacsorai közösség. Ebben is megfigyelhető a reformátor gyülekezetközpontú gondolkodása: a pap nem kiemelt személy, aki gyülekezet nélkül is „elvégezheti” a liturgiát, hanem szolga, Krisztus szolgája, akit arra rendeltek, hogy az evangéliumot hirdesse, és a szentséget Krisztus rendelése szerint adja.
A késő középkori gyülekezeti communióhoz hozzátartozott egy rövid elmélkedés, a közös bűnvallás és a Miatyánk. Ezek voltak a communióra és a kiosztásra való előkészítés részei. Amikor Luthernél a prédikációt egy Miatyánk-parafrázis követi, akkor éppen ezt a rendet újítja meg, mégpedig a következőképpen. „A prédikáció után következzék a Miatyánknak egy nyilvános körülírása és egy intelem azokhoz, akik a szentséghez járulni akarnak, éspedig így vagy ehhez hasonló módon: Édes barátai a Krisztusnak! Miután e helyütt az Úr nevében azért gyűltünk össze, hogy az ő szent hagyatékát élvezzük, azért elsősorban arra intelek titeket, hogy szíveiteket az Istenhez emeljétek (!), elimádkozván velem a Miatyánkot, ahogy arra Krisztus Urunk tanított, s annak meghallgattatásáról vigasztalólag biztosított…”
Luther maga vall arról, hogy félti a gyülekezeteket. Részben az összevisszaságtól, részben pedig a magamutogató retorikától óvja őket: „Az volna azonban a kérelmem, hogy ez a körülírás és intelem formulázott, vagyis előre megállapított szavakkal, illetőleg egy bizonyos határozott formában történjék; a nép érdekében, hogy az egyik ne csinálja ma így, holnap meg a másik másképp, s ne mutogassa a maga ügyességét senki a nép megtévesztésére, hogy az végül az egészből semmit ne tanuljon, s meg ne tartson. Mert hisz az a cél, hogy a népet tanítsuk és vezessük; szükséges azért, hogy e tekintetben a szabadság korlátoltassék.”
A Miatyánk-parafrázis után közvetlenül az úrvacsora szerzési igéi és vele együtt Krisztus testének és vérének a kiosztása következett. Igen, vele együtt! Azaz amikor a lelkész elmondta a szerzési igék első felét – „Vegyétek és egyétek, ez az én testem, amely tiértetek adatik…” –, rögtön ki is osztotta a kenyeret (ostyát), majd ezután ismét az oltárhoz lépett, elmondta a szerzési igék második felét – „Igyatok ebből mindnyájan, ez az új szövetség az én véremben” –, majd körbevitte a kelyhet, és a gyülekezet tagjai ittak a borból. „Nekem úgy tetszik, hogy az felelne meg az úrvacsora szellemének, ha a szentséget nyomban a kenyér megszentelése után nyújtanánk és osztanánk ki, mielőtt a kelyhet megáldanánk. Hiszen Lukács is, Pál is így tudósítanak: »Hasonlóképpen, miután vacsoráltak, kezébe vette a kelyhet is…«” – írja Luther.
Három éneket is ajánl az úrvacsoraosztás alatti éneklésre: a „német Sanctust”, illetve az „Áldassék Isten” és a „Jézus Krisztus, Üdvözítőnk” kezdetűeket. Az úrvacsoraosztás végére került az Agnus Dei, azaz a „Krisztus ártatlan bárány” kezdetű ének. (Azt hiszem, hogy sok egyéb mellett ezt is újra kell tanulnunk: a gyülekezet bátran énekeljen az úrvacsoraosztás alatt!)
Luther a megszentelt elemek felemelését és az ilyen módon való bemutatását (elevatio) nem szándékozott megszüntetni. Használta, de más értelemben, mint a rómaiak; megfogalmazása szerint „Krisztushoz való ragaszkodásunk és nagyrabecsülésünk jeleként”.
Hafenscher Károly (ifj.)