A hét témája

Ötven esztendő bizony nagy idő. Fél évszázad. Ennyi idő alatt társadalmi rendszerek dőlnek meg, fényévnyit fejlődik a technika, óriásit változik a világ. Napjainkban, amikor a házasságoknak több mint a fele válással végződik, az állandóság, a folytonosság, a kitartás nem tartozik a divatos fogalmak közé. Ezért is kivételes és megható, ha egy emberpár ötvenéves házassági évfordulót ünnepel. E szép alkalomból Kuti Jánost és feleségét, B. Kovács Máriát köszöntötték a családtagok, az ismerősök és a kiskőrösi evangélikus gyülekezet tagjai. A házaspár fél évszázada Szentpéteri Péter lelkész előtt mondta ki a boldogító igent, és ma Lupták György igazgató lelkész előtt erősítette meg egykori akaratát. Két gyermeket neveltek fel, négy unokájuk és egy dédunokájuk örvendezteti meg őket.

– Apám és apósom is presbiter volt egykoron, ismerték jól egymást – meséli a múltba révedve Marika néni. – Sokat találkozott a két család, férjem húga volt a legjobb barátnőm, gyakran összejártunk. Apám egyszer azt mondta nekem, hogy „te Mari, ez a Jani gyerek gyakran jár mihozzánk, jó volna neked, jóravaló gyerek, jó családból jött!” – Nem kell nekem ez a fiú – mondtam –, hiszen állandóan tréfálkozik, nem komoly ember ez. De azért onnantól kezdve más szemmel néztem rá, és később elfogadtam az udvarlását is…

– Ami nem is tartott olyan soká, mindössze másfél hónapig – szól közbe Jani bácsi –, hiszen ismertük már egymást. Úgy voltam vele, hogy ha a Jóisten megáldott egy angyalkával, dehogy hagyom elrepülni. Megkértem a kezét, jött is boldogan, aztán 1954. november 25-én, egy gyönyörű szép, napsütéses, de már kissé hűvös csütörtöki napon megtartottuk a kézfogót és a lakodalmat.

– Azóta vagyunk együtt jóban-rosszban. Két hónapig a szülőknél laktunk, aztán öt évig a nagymamámnál, aztán hogy apám meghalt, kiköltöztünk a tanyára – veszi vissza a szót Marika néni. – Mindketten kaptunk valamicske földet a szülőktől, szőlőt Tiboldon meg szántót, kaszálót Döbrögecben, aztán a páromnak volt egy kis spórolt pénze is, amin vettünk két hold homokot. Kézi erővel felástuk, és beültettük szőlővel, gyümölcsfákkal. Aztán később, ahogy lassan gyarapodtunk, vettük ezt a telket, amin most a házunk áll. Eldózeroltattuk a földet, szivattyús kutat fúrattunk, hozzákezdtünk az építkezéshez a magunk erejével. Akkoriban ebben az utcában csak két-három ház állt, a többi telken kukoricát termeltek.

– Igazi gazdaságot teremtettünk, lóval, tehenekkel, bikákkal, baromfikkal, ahogy kellett, és szép zöldségeskerttel is, a mama jóvoltából – meséli Jani bácsi. Nem voltunk mi nyaralni, dolgoztunk a földeken; igaz, akkor még megérte a mezőgazdaság. Ma már lehet, hogy én is másfelé keresném a megélhetést. Mert látjuk, hogy a gyerekek milyen nehezen boldogulnak a szőlővel.

– Igyekeztünk figyelni arra, hogy szót engedjünk a másiknak is, nem csak a saját akaratunkat erőltettük. Az sem jó, ha hosszú a harag. Persze nincs terítés kanálcsörgés nélkül, nálunk is voltak összeszólalkozások, de aztán térültünk-fordultunk, megengeszteltük a másikat, nem néztük, ki a hibás. Fél óránál tovább én sem bírtam a durcáskodást, elég volt, ha az uram rám mosolygott, már békültem is – mondja meleg szeretettel a hangjában Marika néni. – Jó embert találtam magamnak: egész életében a családjáért dolgozott, becsületre nevelte a gyerekeit, engem meg mindvégig hűséggel szeretett. Ma is látom azt a huncut csillogást a szemében, amit ötven évvel ezelőtt, és bizony sokszor eszembe jutnak apám szavai: tényleg jó lett nekem ez a Jani gyerek.

Boda Zsuzsa (Kiskőrös)