Egyházunk egy-két hete

Békesség néktek! – ezekkel a jézusi szavakkal vette kezdetét a történelem első keresztény istentisztelete. Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de a feltámadott Jézus jelen volt, szava hangzott, tehát teljes értékű istentiszteletről tudósít János evangéliuma a 20. fejezetben. Békesség néktek! – ezekkel a jézusi szavakkal köszöntötte Győri Tamás lelkész az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület összejövetelének résztvevőit november 11-én a kelenföldi gyülekezeti teremben.

A gyülekezet a Bibliában, a zsinati törvényekben és a gyakorlatban – a cím érdekes, tartalmas délutánt ígért. Az alkalom két előadója, Baranka György lelkész és Bálint József tanár izgalmas bevezetéssel szolgált, több feldobott labda maradt a levegőben, várva, hogy közvetlen hangulatú beszélgetésben leüssük, tisztázzuk. A bevezető előadások aláhúzták, amit sejtettünk: nagy a szakadék a Biblia irányelvei és a gyakorlatban megvalósuló gyülekezeti élet között. Vannak sajátos beteg pontjai gyülekezeteink működésének, amelyeket hittel és bátorsággal kell gyógyítani és az isteni rendhez közelíteni.

Hinni az „Isten módján”

Kik alkotnak gyülekezetet? Az ige szerint azok, akik hisznek és megkeresztelkednek (ApCsel 2,41), valamint azok, akik hallják a pásztor hangját, és követik őt. A követés engedelmes szándékból fakad. Jézus követője sosem tökéletes, de mindig engedelmes kíván lenni. Nem a tökéletesség a kritériuma a gyülekezethez való tartozásnak, hanem a születés: a lelki születés, amely új látást, értékrendet, az engedelmesség szándékát ébreszti az emberben.

Nem toborzás által épül a gyülekezet. Jézus sosem toborzott, inkább figyelmeztette a nehézségekre a lelkes követőjelölteket. A gyülekezet növekedése a Szentlélek munkája. Élet pedig ott támad, ahol megszentelt életű, vezethető emberek szolgálnak. A gyülekezeti élet zenekari játékhoz hasonló inkább, mint különálló egyéniségek szólójátékához, amely hangzavarhoz vezet. A gyülekezet tagjai egymással közösségben állnak, összehangolódnak.

Kérdést ébresztett az előadókban és a hallgatókban az a tény, hogy a zsinati törvények nem használják a gyülekezet kifejezést, helyette az egyházközség szó szerepel. Mint Zászkaliczky Péter hozzászólásából megtudtuk, ez tudatos szerkesztés folytán alakult így. A törvény azzal tesz különbséget egyházközség és gyülekezet között, hogy a gyülekezet szót nem alkalmazza. Szervezeti szabályozásra az egyházközségek esetében van szükség az igei „jó rend” érdekében. A gyülekezeti életet azonban nem lehet törvényekkel körülhatárolni, mivel működése dinamikus és nem statikus. Gyülekezet ott van, ahol az igét tisztán hirdetik, és a szentségeket kiszolgáltatják. Az egyházközségek szabályozott szervezetén belül él és működik a gyülekezet.

Gyakori jelenség, amely a gyülekezet létjogosultságát kérdőjelezi meg a közgondolkodásban, hogy sokan nyilatkoznak így: „Hiszek én a magam módján. Nem kell nekem ahhoz gyülekezet (még talán Biblia sem).” Az ige nem ismeri a „magunk módján”-féle hitet, nincs ígéret arra, hogy Isten ezt elfogadja. Nekünk Isten módján kell hinnünk, mégpedig úgy, hogy közösségben vagyunk Jézus Krisztussal és egymással az ige körül. A gyülekezetnek léteznie kell: azokért, akik még nem hisznek, és azokért, akik hisznek, de megfáradtak.

Személyfüggő hívők

– lelkészfüggő közösségek

Az első keresztény gyülekezetről olvassuk, hogy Isten „szaporította az üdvözülőkkel” (ApCsel 2,41). Nem az érdeklődőkkel, a kíváncsiskodókkal szaporodott a gyülekezet. Az egyházközség szaporodhat általuk – a gyülekezet nem. A gyülekezetet azok alkotják, akik a bűnbánat és Jézus áldozatának megértése, elfogadása által új életre születtek.

„És ha nem érzem ott jól magam?” – kérdezik sokan saját gyülekezetükre célozva, midőn éppen elhagyni készülnek azt. Ebben is érdemes az ige intésére figyelni: „Saját gyülekezetünket pedig ne hagyjuk el, mint azt sokan teszik.” Élő probléma ez. A keresztény körök hemzsegnek a „lelki méhecske” típusú hívektől, akik mindenhol csak kapni akarnak. Önmagukat építik egész életükben, lelki ínyencségekre vágynak, válogatnak az igehirdetési stílusok között, és oda járnak, ahol megtalálják azt, amire éppen éhesek.

A személyfüggő hívők, a lelkészfüggő gyülekezetek életébe Isten beleszól. Hol finomabban, hol keményebben teszi ezt, a „robbantástól” sem félve, csak hogy kinevelje ezt a ragályt az ő megváltott népéből. Ha nem jó a gyülekezeti légkör: legyen tőlünk jobb! Ha fázunk lelkileg, legyünk mi a kályhák! Engedjük, hogy Isten átforrósítson, és szolgáljunk mi ott, ahol nem a mi kívánságaink szerint szolgálnak nekünk.

Veszélyt jelent a gyülekezet mint élő szervezet részére a klubosodás is. A korosztályok alig találkoznak, alig tudnak egymásról. Bibliaórának, gyülekezeti alkalomnak nevezzük azt a klubjellegű alkalmat is, amikor az együttlét parányi töredékét szánjuk csak igeolvasásra és egy „röpke” Miatyánkra.

Szolgáló vagy szolgáltató

szervezet-e a gyülekezet?

A fogyasztói társadalomban élő ember gyakran a templomba is így ül be: Lássuk, mit adnak ma itt! Lássuk, érdemes volt-e ezt választani! Az istentisztelet egy az elérhető kulturális lehetőségek listáján. Fel kell tehát tennünk a kérdést önmagunknak: kinek akarunk megfelelni? Emberi elvárásoknak vagy Jézus Krisztusnak? Tudjuk és merjük-e tisztán és bátran hirdetni Jézust akkor is, ha a hallgatók nem kívánják, de mi tudjuk, hogy kívánniuk kellene? Merjük-e azt adni, ami egészséges, azzal szemben, ami hivalkodóan vonzó és csábító? (A tudósító személyes megjegyzése: sok elkeseredett pillanatom egyikében lányom ilyen – szinte pimasz – egyszerűséggel vigasztalt: „Anya, az embereknek akkor sem tudsz megfelelni, ha belegebedsz. Istennek sem, de ő legalább nem várja el.”)

Egy házassággondozó csendesnapon dr. Pálhegyi Ferenc a következő maradandó kijelentést tette: olyan, hogy „boldog házasság” – nem létezik. Csak két boldog ember házasságáról beszélhetünk.

Gyülekezeti életünkre is igaz ennek a megállapításnak a következő változata: boldog, élő hitű, eleven gyülekezet nem létezik. De létezik – és itt-ott mindig is létezni fog – boldog, élő hitű, eleven emberek gyülekezete.

Bálint Józsefné