EvÉlet - Lelki segély

„Mindig is kemény embernek tartottam magam, olyannak, aki nem szeret panaszkodni, mert az nem illik egy férfiemberhez. De lassan már az életemnek sem látom értelmét. Gyermekkorom óta keményen meg kellett dolgoznom a betevõért, és ez most sincs másképp. Feleségemmel reggeltõl estig a szõlõben vagyunk, de hiába a sok áldozat. A termést hol a fertõzések veszélyeztetik, hol a jég, a szárazság vagy a madarak meg a méhek. Az idén az új szabályok miatt sok gazdától nem vették át a szõlõt. Úgy tûnik, a külföldrõl behozott bor olcsóbb. Nem tudom, hogy jövõre mibõl fogunk élni! Van-e így értelme az egésznek egyáltalán?!”

Kedves Miklós! Nem baj az, ha idõrõl idõre a férfiemberbõl is feltör a sóhaj. Ha keserûségünket elfojtjuk, bent tartjuk valahol a gyomrunk tájékán, akkor fekélyt okoz. Ha agresszió formájában kirobban belõlünk a harag, akkor a körülöttünk élõket sebzi meg. De ha az Úrhoz megyünk vele, ha elé visszük, ha neki mondjuk el mindazt, ami terhel, akkor a mázsás súlyok hirtelen lehullanak a szívünkrõl. És még szégyellnünk sem kell, hogy gyengék, kicsik és erõtelenek vagyunk, hiszen úgy mehetünk Istenhez, mint segítségre szoruló gyermekek az édesapjukhoz. „Hát nem tudod, vagy nem hallottad, hogy örökkévaló Isten az Úr? Õ a földkerekség teremtõje, nem fárad el, és nem lankad el, értelme kifürkészhetetlen. Erõt ad a megfáradtnak, és az erõtlent nagyon erõssé teszi.” (Ézs 40,28–29) Ezért tudjuk, hogy nem kell mindent nekünk elhordozni, nem kell összeroskadnunk az erõnket meghaladó feladatok súlya alatt, hanem kérnünk kell és el is kell fogadnunk az Úr kegyelmét és támogató jobbját.

Segélykérõ jelzéseit leadó kedves testvérem levelébõl nem derül ki, hogy van-e rendszeres imaélete, hogy mennyi idõt szán az Úr elõtti csendességre, és az sem, hogy van-e bensõséges kapcsolata a helyi evangélikus gyülekezettel és pásztorával. Mindenesetre sorai arra engednek következtetni, hogy saját életét, családját, megélhetését, jövõjét még nem tudta letenni Isten kezébe. Heroikus küzdelmet folytat a szõlõtermést fenyegetõ elemekkel, küszködik, kínlódik a befolyásolhatatlan idõjárás viszontagságai között a földdel, amely azért mégis idejében megadja termését. Don Quijoteként szélmalomharcot vív az illetékes hatóságokkal. Kis halnak érzi magát, akit bekebeleznek a tõkeerõs külföldi borkonszernek nagy halai. Túl nagy a nyomás. Nem lehet egyik napról a másikra feldolgozni azt, hogy már más világot élünk, hogy csak a pénz meg a teljesítmény számít. Nincs pardon, nincs „elnézést, majd újrakezdjük holnap”. Farkastörvények vannak, és aki nem tud megfelelni nekik, az lehúzhatja a redõnyt, és kiakaszthatja az ajtófélfára a táblát: „Csõdeljárás alatt”!

„Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” (Ézs 40,30–31) Mert bizony az élõ Istenre tekintõ ember átéli, hogy az Úr úgy tesz vele, mint az anyamadár a repülni tanuló fiókáival: a kis pelyhesek alá száll, hátán hordozza õket addig, amíg meg nem pihennek, és meg nem erõsödnek annyira, hogy folytathassák röptüket. Életünk során sokszor elveszítjük a holnap reménységét. A bizonytalanság felõrli idegeinket. Van-e, lehet-e akkor biztosabb menedékhelyünk, mint az Úr szárnyai alatt? Ne gondolja, kedves levélíró testvérem, hogy mindez valami szép ideológia, melynek semmi köze sincsen a véres, húsbavágó valósághoz! Isten Jézus Krisztusban életünk középpontjában akar állni. Minden részterületet be akar tölteni világosságával. Miklós, kereste már gondjainak, az Önre zúduló nehézségeknek az üzenetét, isteni célját? „…tudjuk, hogy megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert a szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által.” (Róm 5,3b–5) Az „állhatatosság” szó azt jelenti, hogy a rendíthetetlen ember képes a nehézségeket meghátrálás nélkül elviselni.

Egyszer egy ifjú keresztény arra kérte hitben tapasztalt testvérét, imádkozzon Istenhez azért, hogy türelmesebb legyen. Megdöbbenve hallotta, hogy társa nem türelmességet, hanem megpróbáltatásokat kért számára közös könyörgésük alatt, ezért így kiáltott fel: „Nem a megpróbáltatásért, hanem a türelemért kértem az imát!” A bölcs hívõ azonban így felelt: „Tudom. De csakis a megpróbáltatásokon keresztül tanuljuk meg a türelmet.” Érdemes tehát számba venni annak a valószínûségét is, hogy a levélírónk élete felett sûrûsödõ felhõk azt jelzik, hogy Isten munkába vette lelkének szõlõskertjét. A metszésnek, kapálásnak, permetezésnek, öntözésnek meglesz az eredménye lelki értelemben is. A reménység az ige szerint egyenesen arányos az állhatatossággal és a kipróbáltsággal. Ezért biztos vagyok benne, hogy érdemes tovább dolgozni. Ha az Úristen bezár is egy kaput, kinyit egy másikat. Nem kér mást tõlünk, csak feltétlen bizalmat. Az Istenbe vetett reménység nélkül egész életünk fölé kitehetjük a táblát: „Csõdeljárás alatt”, de õ nem mond le rólunk.

A földbõl, a mezõgazdaságból élõk sokszorosan átélik a bûnbe esett ember fölött elmondott isteni átok súlyát: „Arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél.” (1Móz 3,19b) Ugyanakkor azoknak, akik így keresik a kenyerüket, az egyéb foglalkozásúaknál sokkal mélyebb magtapasztalásaik is lehetnek a gondviselõ Istenrõl, aki felhozza napját jókra és gonoszakra egyaránt. Úgy érzem, hálával tartozunk a földmûveseknek és állattenyésztõknek, amiért olyan sokat fáradoznak azért, hogy mindnyájunknak falat juthasson a szánkba. A vasárnapi istentiszteleten minden héten imádkozunk azért, hogy az Úr megáldja az anyaföldet. Miklós gondjai azonban újabb imatémát nyújtanak. Azért is kiáltani fogunk, hogy – emberséges szabályokkal támogatva – a magyar termelõ tisztességesen megélhessen fáradságos munkájából. Csak adja, adják át az Úrnak a jövõ terhét, és megtapasztalják, hogy könnyebbül a szív, kiegyenesedik a hát, s hogy Isten micsoda erõket mozgósít megmentésükre.

Szõkéné Bakay Beatrix