A vasárnap igéje

Advent első vasárnapja

„Itt már semmi sem a régi!” – biztosan sokszor hallottuk már ezt a megkeseredett, lemondó, kézlegyintéssel kísért mondatot. Itt már semmi sem a régi… Idősek szokták mondani, amikor idegennek érzik magukat a mai világban. Megváltozott a világ, amelybe születtek, amelyben leélték az életüket. Mindenki siet, mindenki erőszakos, a fiataloknak már a nyelvét sem érti az ember. Elvesztek az értékek, a nemes célok és gesztusok. Kamasz gyerekeiket nevelő szülők szokták mondani, akik már nem találják a hangot saját fiukkal, lányukkal; akik úgy érzik, elveszítik őket, talán már nem is ismerik őket… Nem ilyennek nevelték, nem ilyennek szerették volna látni gyerekeiket. Pedig ők mindent megtettek, mindent megadtak, de azok mégis hálátlanok, figyelmetlenek, türelmetlenek velük szemben. Itt már semmi sem a régi! Még nem mondják, de a mondat mögött meghúzódó bizonytalanságot azért átélik a fiatalok is.

Azok, akiknek most kellene elkezdeni igazán élni, akik célt keresnek, értelmes élet után kutatnak, mégis napról napra egyre tanácstalanabbak lesznek. Minden olyan bizonytalan, semmi sem fekete-fehér, könnyen átlátható, eldönthető. Mintha nem kaptak volna megfelelő iránytűt a szüleik nemzedékétől, vagy mintha a világ, amelyet rájuk hagytak elődeik, már most alkalmatlan lenne az értelmes életre.

Itt már semmi sem a régi! Ugyanezt mondhatták azok az emberek is, akik eredetileg hallhatták az Ézsaiás könyvéből mai vasárnapunkra kijelölt igét. Az akkori hallgatóság a babiloni fogság után hazatérve élte át azt, hogy Jeruzsálemben már semmi sem a régi. Házaikban mások laktak, az emberek más törvények, más szabályok szerint éltek, mint korábban. A templom romokban hevert, így az Istennel fenntartott kapcsolat helye sem volt meg. Ha a próféta, aki e szavakat leírta, naponta végigjárta a várost, az utcákat, a piacokat, a karavánpihenőket, mindenhol keserűen panaszkodó emberekkel találkozott. Mindenki tudta, hogy ki a hibás mindezért: a másik! A másik hibája, a másik bűne, hogy ide jutottunk. Őseink tették ilyenné az életet, a gazdagok, a politikusok az okozói annak, hogy itt már semmi sem a régi. Voltak, akik ennél is messzebbre mentek, és mindent Istenen kértek számon. Hogy hagyhattad, Isten, hogy ilyen legyen ez a világ?! Hol a hatalmad, az erőd? Miért nem állítod meg az erőszakot, a pusztítást, miért fogod le a bűnös kezeket, amelyek ezt tették velünk, amelyek ide juttattak bennünket? Létezel egyáltalán? Ha mindezt hagytad, talán nem is vagy! Sokan nem is törődtek már Istennel.

Ha a próféta ma járná végig az utcákat, ma hallgatna bele a piaci beszélgetésekbe, a buszon, a vonaton elhangzó panaszáradatba, ugyanazt hallaná. Mindannyian úgy gondoljuk, hogy a másik a hibás, amiért az életünk olyan, amilyen. Tudjuk, hogy ők rontották el. Tudjuk, hogy a szüleink mit tettek rosszul, mit hibáztak el. Tudjuk, hogy a gyerekeink miben tévednek, s mi a vétkük. Tudjuk, hogy hol van a baj a társadalommal, a közösségekkel, tudjuk, hogy mi a baj egyházunkkal. Mi is számadásra hívjuk Istent, őt hibáztatjuk. Mi is figyelmen kívül tudjuk hagyni őt, képesek vagyunk elfelejteni, tudunk nem számolni vele az életünkben. A próféta egészen otthon érezhetné magát közöttünk. Az akkori emberekhez hasonlóan nekünk is nehezünkre esik és nagyon ritkán sikerül szembenéznünk önmagunkkal. A legritkábban mondjuk: én vagyok a hibás, én vagyok a bűnös. Ritkán hangzik el annak a felismerése és beismerése, hogy nekem is részem van abban, hogy tönkrement, ellehetetlenült, céltalanná és értelmetlenné vált körülöttem az élet.

Mit tehet ilyenkor egy próféta? Mit kezdhet egyetlen emberi hang mindannyiunk tagadásával szemben?

Persze Isten jelenlétében talán minden megváltozna. Ha ő eljönne közénk, ha itt lenne, ha látnánk, hallanánk, talán minden más lenne. Ha eljönne közénk, ha itt lenne, jelenlétében, szeretetének közelségében könnyebb lenne szembenéznünk önmagunkkal. Ha eljönne, ha itt lenne, vele együtt megpróbálhatnánk önmagunkat elfogadni. Ha eljönne, és ő elfogadna minket, akkor nekünk is könnyebb lenne másokkal. De mit tehet ezért egyetlen hang? Mit kezdhet mindannyiunk tagadásával szemben? Azt, hogy imádkozik. Mindannyiunk hangjaként, értünk és helyettünk is imádkozik. Mondjuk mi is vele együtt:

„Tekints le az égből, nézz le szent és dicső hajlékodból: Hol van féltő szereteted és hatalmad? Szíved megindulása és irgalmad miért marad távol tőlem? Hiszen te vagy a mi atyánk, Ábrahám nem ismer bennünket, Izráel nem törődik velünk. Uram, te vagy a mi atyánk, ősidőktől fogva megváltónknak nevezünk. Miért engeded, Uram, hogy letévedjünk utaidról? Miért engeded, hogy a szívünk kemény legyen, s ne féljen téged? Fordulj szolgáidhoz, örökséged törzseihez!” Ámen.

Krámer György