Liturgikus sarok

Luther nyomán adventről

Luther és az istentisztelet című sorozatunkban elkezdtük számba venni azokat az iratokat, amelyeket a reformátor egyházszervező írásai között tartanak számon. Most egy alkalom erejéig megszakítjuk a sorozatot, hiszen az új egyházi év kezdetének ünnepe van: advent első vasárnapja. A középkori latin himnuszokat jól ismerő wittenbergi professzor adventi gyülekezeti énekké formálta a kedvelt karácsonyi himnuszt: Veni redemptor gentium (Evangélikus énekeskönyv 141.). Mai cikkünk címe – nem véletlenül – ebből való.

Az elmúlt egyházi esztendőben háromszor is olvashattunk lapunk e sarkában arról, hogy az adott ünnep mennyire hatással van az istentiszteletre. Nemcsak az aznapira, hanem a mindenkori, vasárnapról vasárnapra, ünnepről ünnepre zajló istentiszteletünkre. Minden istentisztelet karácsonyi – olvastuk közel egy éve, hiszen a szóban és a szentségben testet ölt az Ige. Minden istentisztelet húsvéti – próbáltuk végiggondolni –, hiszen hétről hétre a feltámadott Urat köszöntjük, őt hallgatjuk, az ő asztalához ülünk le. És minden istentisztelet pünkösdi, hiszen a Szentlélek eleveníti meg a holt betűt, teszi élővé az igét, és nyit meg annak befogadására; őt hívjuk segítségül az úrvacsora vétele előtt.

Ma az istentisztelet adventi vonatkozását illusztrálom néhány apró vonással. Adventus – így hangzik e gyönyörű időszak latin neve. Adventus Domini – az Úr érkezése. Az antik világban ez az uralkodó trónra lépését vagy az uralkodónak a birodalma valamely pontján tett látogatását jelentette. Nemegyszer azonban az istenség megjelenését, megérkezését jelezték így a templomban. Az „adventus” Krisztussal kapcsolatos ünnep. Érkezik, megérkezett, újra elérkezik az emberré lett Isten. Emlékezünk arra a várakozásra, amellyel a Messiás eljövetelére készültek; felelevenítjük a megérkezés pillanatát és eseménysorát, amikor az Ige testté lett; és komolyan vesszük az ígéretet, amelyet hitvallásunkban újra meg újra hangoztatunk: eljön újra ítélni élőket és holtakat (és uralmának nem lesz vége). A már igen és a még nem feszültségében élő egyház ünnepe az advent. Már eljött, és újra el fog jönni – nem csupán egy kedves, számunkra fontos személy, hanem a világ Ura. A négy hét liturgiája erre kérdez rá: komolyan vesszük-e – minden következményével együtt –, hogy itt járt, közöttünk lakozott az Isten? És hisszük-e – minden következményével együtt –, hogy újra el fog jönni? A zsoltárok, a próféciák, az imádságok, a tanúságtévő igehirdetések, a Krisztust váró és Istent dicsérő énekek mind-mind a megérkezettre és a már érkezőre mutatnak.

Az adventi időszak kialakulása minden valószínűség szerint összefügg az óegyházi keresztelési gyakorlattal. Régebben november 11-én kezdődött az a hosszabb böjti időszak, amely felkészített az epifánia (Isten-jelenés), azaz a vízkereszt ünnepén tartott keresztelőre. A hosszú időszak a liturgiatörténet tanúsága szerint egyre rövidült; egy idő után hat, végül már csak négy vasárnapot jelentett. A nyugati kereszténységben, ezen belül az evangélikus gyakorlatban is így éljük meg.

A különböző korokban és a különböző helyeken eltérő volt az advent. Volt, ahol a karácsonyi motívum dominált: Isten emberré lett. Bizonyos vidékeken a visszatérő Úr fogadása miatt a bűnbánat fontosságát emelték ki. Ez utóbbi kapcsán alakult ki az időszak liturgikus színe, a violett (lila), és ennek köszönhetően formálódott úgy a liturgia rendje, hogy elmaradt a nagy dicsőítő ének: „Dicsőség a magasságban Istennek!” Volt, ahol Keresztelő János személye és útkészítő szerepe volt az adventi időszak középpontjában. Másutt a jeruzsálemi bevonulás és ennek kapcsán az Úr egyéni életünkbe való megérkezésének motívuma volt a hangsúlyos.

Mindezek együtt formálták az összességében igen gazdaggá vált négy hetet. Ezt a gazdagságot tulajdonképpen a következő ellentétpárok fejezik ki az adventi istentiszteletek világában: sötétség és fény, bűnbánat és öröm, úttalan sivatag és elegyengetett út, régi és új, már ittlévő és még csak közeledő.

A reklámszakemberek mindig arra hívják fel a figyelmet, hogy az az érdekes, ami még sohasem volt, ami újdonság, ami páratlan. Advent – liturgiájában koncentráltan – erről szól. Ami még sohasem volt, megtörtént: Isten közénk jött, emberi formában köztünk járt, még a halált is vállalta értünk. Ami még sohasem volt, meg fog történni: újra eljön, hogy jelenléte, uralma, hatalma, végtelen szeretete nyilvánvalóvá váljék, s ami töredékes, beteljesüljön benne. Mindezt azért, hogy felkapjuk a fejünket, hiszen: „…emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok” (Lk 21,28). Áldott adventi istentiszteleteket, áldott találkozást a már megérkezett és már érkező Úrral.

Hafenscher Károly (ifj.)