A hét témája

A népszavazás alkalmat ad arra, hogy magyar evangélikus szempontból is elgondolkozzunk Trianon és a határon túli magyarság kérdésén. Fontos ez azért is, mert a sok küzdelemre, szenvedésre, emberi és keresztényi kiállásra emlékezni erkölcsi kötelességünk.

Itthon és otthon. Nyolc éven keresztül vettem részt szlovákiai magyar honismereti kerékpártúrákon, amelyeken ezekkel a szavakkal fejezték ki az anyaország és az elszakított részek közötti „különbséget”. A magyar – és azon belül az evangélikus – történelem és műveltség nem képzelhető el a Felvidék, Erdély, Kárpátalja, Délvidék és Burgenland nélkül. A százötven éves török hódoltság idején a Felvidék és Erdély volt a magyar államiság és műveltség bástyája, azon idő tájt ők harcoltak a mai anyaországért, az akkori „elszakított területekért”. Balassi Bálint koszorús költőnk katonaként életét áldozta Esztergom ostromakor. A Felvidék evangélikus múltunk olyan gazdag példatára, hogy az eseményeket felsorolni is nehéz lenne. Emlékszem, hogy a pozsonyi evangélikusok Kecske utcai temetőjében a kerítés mellett Thaly Kálmán sírjára bukkantunk, aki Rákóczi „íródeákja” és emlékének fő ápolója volt. Az eperjesi kollégium falán pedig a mai napig megtalálható a magyar nyelvű emléktábla, mely Caraffa vésztörvényszékének evangélikus mártírjaira emlékeztet: „Istent imádni, s Hazát szeretni tőlünk tanuljatok!”

Trianon hatalmas veszteséget jelentett a Magyarországi Evangélikus Egyháznak. Az anyaegyházak 73%-a a határon túl maradt (901-ből csak 244 maradt a csonka országban). Ez jóval nagyobb veszteség volt, mint ami a katolikus (57%) vagy a református egyházat (50%) érte. Az evangélikus egyház lélekszáma több mint a felére – 1,1 millióról 500 ezerre – csökkent. A három evangélikus teológiából kettő – a pozsonyi és az eperjesi – a csehszlovák uralom elől Magyarországra menekült. A pozsonyi evangélikus és a rimaszombati protestáns gimnáziumot már az 1920-as évek elején elvették. Egyedül a nagy tudású és felvilágosult Gömöry János, az eperjesi kollégium gimnáziumának igazgatója tudta elérni állhatatos küzdelemmel azt, hogy a meglevő magyar osztályok még befejezhették tanulmányaikat, de 1927-ben közülük az utolsó is elhagyta az ősi kollégium épületét. Az eperjesi jogakadémia Miskolcon állt fel a cipszer (szepességi szász) származású Bruckner Győző dékán hatalmas szervezőtevékenységének köszönhetően. Az anyaországban Raffay Sándor bányakerületi püspök sokat tett a határon túli magyar evangélikusokért, például támogatta a felvidéki evangélikusok ügyét felkaroló Thököly Szövetséget. Sok felvidéki iskolában tanító, neves tanáregyéniség helyezkedett el a csonka ország evangélikus iskoláiban Aszódon, illetve a „Fasorban”.

Az új Csehszlovákiában megalakult Szlovákiai Evangélikus Egyházban a magyar evangélikusok hátrányos helyzetbe, kisebbségbe vagy vegyes gyülekezetekbe kerültek. Két színmagyar gyülekezet, Révkomárom és Somorja nem is volt hajlandó belépni a szlovák egyházba, „jutalmuk” az állami támogatás megvonása volt. Mivel önálló magyar esperesség nem alakulhatott, a Szlovákiai Magyar Evangélikus Szövetség egyesületi keretben küzdött a magyar nyelvű evangélikusokért újságkiadással, konferenciák szervezésével. A színmagyar Sajógömör lelkészét, Egyed Aladárt a cseh hatóságok gerinces magyar kiállása miatt elüldözték az országból.

Az 1938–1945 közötti Tiso-féle Szlovákiában, majd a háború utáni Benes-féle magyarüldözés és hontalanság éveiben két evangélikus pozsonyi tanár-író állt a magyarság élére: Szalatnai Rezső és Peéry Rezső. Nem engedtek magyarságukból, európaiságukból, humanista elveikből; közbenjártak az üldözöttek érdekében, emberek voltak egy embertelen korban.

Az erdélyi magyar evangélikusság külön egyházat alakított. A Kolozsvárott élő, evangélikus Reményik Sándor az egész elszakított magyarság máig legnagyobb hatású költőjeként hirdette a szülőföldhöz való ragaszkodást. Járosi Andor, a tudós kolozsvári evangélikus esperes – az „erdélyi Wallenberg” – 1944-ben zsidókat mentett, míg végül az oroszok elhurcolták. 1944. december 26-án halt meg Magnyitogorszkban (Járosi Andorról a Lelkipásztor 1949-es évfolyamában olvasható megemlékezés). Reményik Sándor hozzá írta „Az én lelkipásztorom” című versét:

„Ahogy Te tetted, én ťkicsi papomŤ,

Általad lett a templom menedékem,

És vígasztalásom, és otthonom.”

A második világháború utáni kommunista és magyarellenes uralom kettős elnyomásként telepedett az elszakított részek magyarságára. Mózes Árpádot – a későbbi erdélyi magyar evangélikus püspököt – 1956 után börtönbe hurcolták. Opfermann Ernőt megfosztották kolozsvári teológiai tanárságától. A Felvidéken a két világháború közötti a 20-30 ezer magyar evangélikusból jó, ha ötezer maradt. Kevés a magyar többségű gyülekezet (Somorján, Alsószelin és Sajógömörön találunk ilyeneket); a legtöbben elszórva, vegyes magyar–szlovák gyülekezetekben élnek. A Szlovákiai Magyar Evangélikus Misszió 1997-ben felmerült terve máig nem valósulhatott meg. A Vajdaságban élő magyar evangélikusoknak nagy küzdelem árán sikerült – a szlovák egyházból kiválva – önálló magyar evangélikus szuperintendenciát alakítaniuk.

A rendszerváltás után örvendetesen megélénkült a határon túli magyar evangélikusokkal való kapcsolattartás: missziós alkalmak Sajógömörön, iskolai látogatás Rozsnyón, átszolgálás a határon Nyíregyházáról, erdélyi látogatások… A jó példák és az eredmények ellenére továbbra is fontos feladat a határon túli magyarok támogatása, hiszen nehéz anyagi körülmények között őrzik az evangélikus és magyar örökséget. A kapcsolattartás egyéni, gyülekezeti és iskolai szinten is fontos. Nem biztos, hogy ezen a téren minden lehetőséget kimerítettünk.

Hiszem, hogy az evangélikus és magyar összetartozás megélése mindannyiunknak, anyaországiaknak és határon túliaknak egyaránt fontos itthon és otthon.

Czenthe Miklós