A hét témája

Marosvásárhelyen jártamban – testvér-gyülekezeti és baráti kapcsolatok fűznek a városhoz – a vár mentén felfelé ballagva mindig megsimogattam egy, a járda közepén meredező, régi öntöttvas tűzcsapot. Készült a Weiss Manfréd Művek öntödéjében, Csepelen – hirdette a rajta lévő felirat. Még ez a tűzcsap is a kitörölhetetlen múltat képviselte… Legutóbb már nem volt mit megérintenem. Az avatag tűzcsapot kicserélték egy újabbra.

Lassan eltűnnek a múlt emlékei. Várkastélyok omladoznak, régi sírokat nyel el a feledés homálya és a gondozatlanság. Azonban a földrajzi nevek általában makacsul tartják magukat. Az idegen nyelvet nem beszélő is ki tudja következtetni a magyar eredetit egy-egy falunév, folyó, hegy vagy határrész elnevezéséből. És ott élnek azok, akiknek az a föld a szülőföldet jelenti, akiknek otthonos a táj, az utcakép, itt születtek őseik, az ő kezük nyomát őrzi szinte minden. Tekintetükben ezer esztendő mélysége tükröződik. Nem jobbak és nem rosszabbak, mint mi. Emberek, magyarok. A hajnalig tartó beszélgetésekben a zselyki szilvafák nedűjét kortyolgatva mindig új a felismerés: egy tőről fakadtunk mindahányan. Egy a gond, egy a szomorúság, de lehet nagyokat nevetni is együtt – mert mi fél szavakból is megértjük egymást.

Apai nagyapám tót volt, mindig is törte a magyart. Zólyom megyében született. Ceglédi magyar lányt vett el, így ragadt itt, az Alföldön. Anyai nagyapám cseh ősöket tudna felmutatni, ha köztünk lenne még. Őt is a felesége tette magyarrá. Mi vagyok én ezek után? Tán szlovák? Vagy cseh? Melyik vér bennem az erősebb? A magyar himnuszt mindig teli tüdőből éneklem – de Szlovákia tájait járva minduntalan nagyot dobban a szívem. És alig várom már, hogy Parassapusztánál vagy Rajkánál, Hegyeshalomnál és Ártándnál vagy itt a szomszédban, Kelebiánál még csak lassítani se kelljen az arra utazónak. Úgy, ahogyan hatvannal át lehet suhanni Subennél vagy Bad Reichenhallnál Németországba.

Szeretném, ha Noéminek és Béninek ugyanolyan útlevele lenne, mint nekem. Mert Noémi hétfalusi csángó, és az ősei – legalábbis úgy sejtem – többször is voltak már magyar állampolgárok. Pedig mindig ugyanazon a földön éltek. Ugyanezt elmondhatja magáról a férje, Béni is. S jó lenne, ha a gyerekeiknek – köztük a most született kicsi Béninek – ugyanolyan jogaik lennének, mint az én gyerekeimnek. És azt is szeretném, ha Mária néni és János bácsi is megkapná a szép, címeres útlevelet. Mert Mária néni az egyik legősibb magyar nemesi család, a Béldiek leszármazottja. Hűséges párja, János bácsi pedig itt született, Miskolcon. És Gyuri meg Méta, akik annyit tettek és tesznek a megmaradásért, sőt a helyben maradásért? Nekik is tartozunk a magyar állampolgársággal. Ezenkívül ott van Laci és Ica, Apácán. Hosszas reménykedés és várakozás után most első gyereküknek örülhetnek. Édesanyjuktól a legszebben beszélt magyar nyelvet tanulhatták; akik a nagy nevelő, Csere János szülőfalujában őrzik a magyarságot. Nekik is kijár a magyar állampolgárság. Ahogyan kijár az apácai gyülekezeti gondnok bácsinak is, akit itt a szomszéd faluban románnak neveztek, mikor errefelé szedte a szőlőt. Aki magyarabb, mint én a cseh meg a szlovák felmenőimmel.

Amikor az igen vagy a nem kérdése kerül elém, mindig ők jutnak az eszembe. Nem számok, statisztikák vagy alátámaszthatatlan jóslások arról, hogy mibe fog ez kerülni, mi lesz, ha mindannyian idejönnek… Hanem ők, hús-vér, köztünk élő magyar emberek. Igen, rájuk gondolok, a barátaimra. Akiket az Isten oda rendelt, ahol élnek. S akiknek a mi jó döntésünk soha nem volt ennyire fontos, mint most. Szerencsétlen dolog, hogy testvérnek kell a testvér jogairól döntenie. Nem kellett volna, hogy így legyen, de ha már így alakult, hallgassunk a szívünkre is.

Egy tűzcsapot el lehet tüntetni. Egy nép történelmével ugyanezt megtenni: lehetetlen.

Lupták György