Evangélikusok

Az elmúlt hónapban sokszor feltettem a kérdést barátaimnak, ismerőseimnek: „Emlékeztek még Samu Katalinra?” Egy pillanatra eltűnődtek azon, hogy ki is ő, majd a legtöbben nemmel feleltek. „Az állatszobrász!” – csillant fel a szeme egy idősebb tanárnak, aki nemrég csodálta meg egyik munkáját egy iskolaudvaron…

Mentségükre legyen mondva, hogy Samu Katalin harminc éve nem állította ki a szobrait. Húsz éve annak, hogy végleg letette a vésőt és a kalapácsot. Mint egy törött hangszer, elnémult és elhallgatott. Néhány hónap múlva a magány vastag fala is bezáródott körülötte. Egyesek azt mondják, megbántották. Megint mások úgy tudják, megsértődött. Ő azt feleli bölcsen: hagyjuk a múltat, ne szakítsuk fel a régi sebeket. Örüljünk annak, hogy élünk, örüljünk Isten szép, búcsúzó napjainak.

Samu Katalin 1934-ben született Hódmezővásárhelyen. Budapesten tett érettségi vizsgát, utána a Képzőművészeti Főiskolára került, ahol egy évig Mikus-növendékként, majd az Iparművészeti Főiskolán Borsos Miklós tanítványaként folytatta tanulmányait. Itt szerzett diplomát l958-ban. Önálló kiállítással l964-ben jelentkezett először a vásárhelyi Tornyai János Múzeumban. „Szobraim és rajzaim a Vásárhelyen élő emberekről és állatokról készültek – írta katalógusában. – Ismerem őket, közöttük nőttem föl, sok élményt nyújtanak számomra. Éppen ezért kötelességemnek tartottam, hogy itt mutassam be először munkáimat.”

A szobrász fölfelé suhanó csillagként robbant be képzőművészetünkbe. Sokáig nem tudtak mit kezdeni forrás tisztaságú munkáival, szívmeleg üzeneteivel, később aztán üldözni kezdték eredetiséget, emberséget, magyarságot hordozó szobrait. Ha kiszolgálta volna az embernyomorító korszakot, akkor gazdag jövő várt volna rá. De nem tette. Őszinte maradt, és nem vette föl az absztrakció allűrjeit, amelyek oly sokakat, még tehetséges alkotókat is foglyul ejtettek. A maradandóságnak készítette szobrait. A legtöbbet két kezével faragta az erős kövekből, sugárzó tehetséggel és szilárd hittel. Amit Jézus szájából hallottunk, azt magára is érvényes parancsnak tartotta: „A ti beszédetek legyen igen, igen, nem, nem.” Azokban a nehéz időkben is, amikor összevissza lehetett csak cselekedni, és a gondolatokat jobbára csak mellébeszéléssel lehetett elmondani, Samu Katalin világosan fogalmazott: tőmondatokban, „vásárhelyiül”. Mert ő csak ott élhetett. Remek pillanataiban mindig ott van az időtlenség, tenyérnyi felületein a parányi végtelenség.

Sok bántalmazás érte, hát benépesítette környezetét pulival, csikóval, játszó mackókkal, tiszta arcú fiúval, énekes leánnyal, munkában megfáradt szép öregekkel. Rajzokkal és csillagkövekkel, melyek nem múló ragyogással tündökölnek most, hetvenedik születésnapján – érette is, hogy Isten éltesse, vigyázza és segítse még sokáig!

Fenyvesi Félix Lajos