Napról napra

Íme, fogansz méhedben, és fiút szülsz, akit nevezz Jézusnak. Nagy lesz ő, és a Magasságos Fiának mondják majd; az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak a trónját. Lk 1,31–32 (Bír 10,15; Mt 21,1–9; Róm 13,8–12/13–14/; Zsolt 24) Advent a várakozás ideje. Várakozás Jézus megérkezésére, születésére, hogy megváltozzon eddigi, megszokott életünk. Jézus születésének ígérete átalakította Mária életét. Magába nézett, elgondolkodott. Az advent számunkra is a befelé fordulás, a tisztázás idejét jelenti, hogy méltóképpen készüljünk fel Jézus születésére. Át kell gondolnunk, át kell értékelnünk a felebarátainkhoz és Istenhez fűződő kapcsolatunkat.

Ez a város hírnevet, örömöt, dicséretet és tisztességet szerez majd nekem a föld minden népe előtt, ha meghallják, hogy mennyi jót teszek velük. De rettegni és reszketni is fognak, ha látják, mennyi jót és milyen békességet adok nekik. Jer 33,9 (Jel 21,10–11; 1Pt 1/8–9/10–13; Ézs 56,1–8) Nézzünk magunkra – mint az egyház tagjára – és egyházunkra. Az Isten soha nem bánt velünk szűkmarkúan. Jóságát, gazdagságát bőséggel árasztotta ránk. Elküldte közénk fiát, kegyelmesen magához fogadott általa bennünket. Észrevesszük-e ezt? Sokszor csak a bennünket körülvevő világgal foglalkozunk, a megélhetés gondja leköti a figyelmünket, és betölti mindennapjainkat. A lelki élet azonban háttérbe szorul, elsikkad. Fordítsunk nagyobb gondot erre az advent időszakában!

És fogta az Úristen az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze. 1Móz 2,15 (1Kor 3,8; Zsid 10,32–39; Ézs 56,9–57;13) Felelősségünk van: a világot, ahol élünk, Isten ránk bízta. Ezért gondoznunk, művelnünk kellene, nem pedig tönkretennünk. Amikor vásárlás közben visszautasítottam az eladó által felkínált nejlonzacskót, furcsán nézett rám. „Nem bomlik le, van nekem elég otthon is” – válaszoltam a hozzám intézett kérdésre, hogy miért nem kell. „Ennek a világnak már mindegy” – hangzott a lemondó válasz. „És az unokáira nem gondol?” – kérdeztem. Tőlük kaptuk kölcsön ezt a Földet.

A sötétséget világossággá változtatom előttük, a rögös utat simává. Ezeket a dolgokat véghezviszem, nem mulasztom el. Ézs 42,16b (Lk 1,78–79; Kol 1,9–14; Ézs 57,14–21) A tapasztalat nem támasztja alá ezt a két mondatot. Klein bácsit, az idős hajléktalant régóta ismerem. A város egyazon részén lakunk. Az öreg szebb napokat is megért, magas pozícióban lévő embereket is ismert; mostanra teljesen lecsúszott. Ha összefutunk, elbeszélgetünk a vallásról, a mindennapokról. Klein bácsi vallásos ember, szereti Istent, és nem okolja mostani helyzetéért. Jelenlegi életében is meglátja a szépet. Csak meglegyen a mindennapi kenyere.

Irgalma megmarad nemzedékről nemzedékre az őt félőkön. Lk 1,50 (Zsolt 34,51; Thessz 5/1–3/4–8, Ézs 58,1–14) Mária boldogan magasztalta Istent, mert nem hagyta el, nem felejtette el népét. Körülöttünk is rengeteg csoda történik nap mint nap, amelyek Isten irgalmát jelzik. Nézzünk szét magunk körül. A másik emberben, egy kedves szóban, egy mosolyban naponta találkozhatunk azzal, hogy Isten nem hagyott el, irgalma velünk marad.

Akkor a helytartó katonái magukkal vitték Jézust a helytartóságra, és köré gyűjtötték az egész csapatot. Levetkőztették, bíborszínű köpenyt adtak rá, tövisből font koronát tettek a fejére, nádszálat adtak a jobb kezébe, és térdet hajtva gúnyolták őt: „Üdvözlégy, zsidók királya!” Azután leköpték, elvették tőle a nádszálat, és a fejéhez verték. Mt 27,27–30 (2Móz 10,3; Róm 8,2; Ézs 59,1–15a) Nem kell a helytartó katonájának lenni ahhoz, hogy ma is fájdalmat okozzunk Jézusnak. Ha embertársunkat megbántjuk, Jézust ütöttük meg. Elég egy hangos szó, egy meggondolatlan mondat, és máris megbántottunk valakit. Hirtelen tudunk fájdalmat okozni, de annál nehezebben látjuk be, mit is tettünk. Legyünk figyelmesebbek az adventi időben, hogy ne okozzunk fájdalmat senkinek.

Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a tyúk szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok! Íme, elhagyottá lesz a ti házatok. Mert mondom nektek: nem láttok engem mostantól fogva mindaddig, amíg azt nem mondjátok: Áldott, aki az Úr nevében jön! Mt 23,37–39 (1Móz 6,22; Zsid 11,7; Ézs 59,15b–21) Jézus minket is sirat, Jeruzsálem mai népét. Keresztények vagyunk, de ez a legritkább esetben látszik meg rajtunk. Életvitelünk nem mutatja keresztény voltunkat, és lassan megszokássá válik, hogy vasárnaponként meglátogatjuk a templomot. A Krisztushoz tartozást tudatosan kellene megélnünk; nemcsak szóval, de tettel is. Mi is elutasítjuk Jézust, még ha nem is szándékosan. Ne a külsőségeket, hanem saját hitünket tegyük élővé, hogy méltóképpen várjuk őt.

Barthel-Rúzsa Zsolt