Liturgikus sarok

Luther és az istentisztelet 6.

A múlt héten megszakítottuk sorozatunkat egy kis „adventi pihenővel”, most azonban folytatjuk: továbbra is arra igyekszünk rávilágítani, hogy mit tanulhatunk Luthernek A német mise című iratából. Ez az irat nemcsak a rendje, nemcsak az aktuális üzenete, hanem a következményei miatt is érdekes számunkra. Nem tartjuk mindenben mérvadónak – reformátorunk egyébként meg is tiltotta, hogy így tekintsünk az írásaira –, útmutatónak, újragondolandónak viszont annál inkább.

A német mise 1526-ban egyszerre volt új és tradicionális. Újdonságot elsősorban az alapállása, a lelkülete, a gondolkodásmódja jelentett. Tradicionális voltát a felépítésében, tételei rendjében, a keresztény elődök gyakorlatának komolyan vételében érhetjük tetten.

A német mise például szolgált a reformáció útjára lépett gyülekezeteknek. Luther nem gondolta, hogy csak így lehet, és hogy nincs más – ugyancsak helyes (megreformált) – módja az istentiszteletnek. Előszavában ki is tér arra, hogy ez sem törvény, sem egyfajta kényszerítő rend, hanem a keresztény szabadság gyakorlásához való egyfajta segítség legyen. Nem is valamiféle „leckét” előírni akart, inkább – mivel a sokféleségből adódó összevisszaság sokakat megbotránkoztatott – segíteni akart a jó, evangéliumhoz hű megoldás példájával. Nem erőlteti hát ezt a rendet, sőt örül annak, ha valahol jobbat talál. De mint írja: „Mindazonáltal derék dolog lenne, ha minden fejedelemségben az istentisztelet egyforma lehetne, s a körülfekvő kisebb városok és falvak a várossal egyformán járnának el.” Ezután a reformátor arról szól, hogy az istentisztelet ilyen rendjére éppen a még nem hívő, a bizonytalankodó embereknek, az egyszerű (együgyű) népnek van szüksége, nem a „belső” körnek, a hitben járóknak, az „erőseknek”. Érdemes ezt a vonalat meghúzni a mai korig, egyházunk mai helyzetéig. Minden valószínűség szerint ma is többségben vannak azok, akiknek a rend, a fegyelmezett forma és az egység segítséget jelent. Különösképpen ebben a rendetlen, kusza világban. (Elgondolkodtató természetesen az is, hogy a világ rendezvényei ma egyre inkább profi dramaturgia alapján, hatáskeltő eszközök felhasználásával és szigorú felépítés szerint zajlanak.)

Külön is érdekes, és az istentisztelet dolgairól gondolkodó ember számára elkerülhetetlen téma az, hogy miként vélekedett Luther az úrvacsoravétel gyakoriságáról. Két tényt figyelembe kell vennünk akkor, amikor ez a kérdés napirendre kerül. Egyrészt azt, hogy Luther számára a szentséggel való élés személyesen és az egyházat tekintve is nagyon fontos volt. (Gondoljunk csak számtalan iratára, úrvacsorai énekeire, amelyek – túl a tanításon – nagyon mély szentségi kegyességről tesznek bizonyságot.) Másrészt azt, hogy a történelem (és azon belül az egyháztörténelem) hatások és ellenhatások szakadatlan láncolata. Ha az istentisztelet szentségi karaktere felerősödik a másik oldal kárára, sőt egyoldalúvá válik – csak az áldozás/úrvacsora válik fontossá, az igehirdetés és az ahhoz kapcsolódó részek háttérbe szorulnak, sőt elsorvadnak –, akkor a tisztulás, reformálás idején sokkal erősebben hangsúlyozni kell az igei oldalt. Ha ez megfelelő erővel és intenzitással történik, akkor egy idő után beállhat az egyensúly – akárcsak az ide-oda lendülő inga esetében. (Ezt tapasztalhattuk meg másféle módon római testvéreinknél: az egyensúlyi állapot a II. vatikáni zsinat után következett be, amikor eredeti helyét visszanyerve fontossá vált az igeliturgia is.)

Luther – bár számtalan módon írt a Krisztussal az úrvacsorában történő találkozásról – a maga korában, a maga egyházi helyzetében sokkal dominánsabban beszélt az igehirdetés és az igehallgatás szükségességéről, az igének az istentiszteletben mindent meghatározó, központi szerepéről. Ez a szent egyoldalúság nem valami ellen (az úrvacsora fontossága, gyakorisága ellen), hanem valamiért szólt: hogy az életet jelentő igét meghalljuk, és a testté lett Igét befogadjuk.

Luther fontosnak tartotta a mindennapi istentiszteletet, de az ellen szót emelt, hogy mindennap úrvacsorai alkalmat tartsanak. Sőt az is megtörtént (korabeli tudósítók feljegyzik), hogy a reformátor – barátjával, Melanchthonnal együtt – az igehirdetés meghallgatása után felállt, és az úrvacsorai rész előtt kiment a templomból. Mindez azonban nem az úrvacsora ellen szólt, hanem a keresztény ember szabadságához tartozó mozdulat volt. Mert Luther nem az előírások, a törvények embere volt, hanem a lehetőségeké, az evangéliumé. Ezért ha ma reformátorunknak szegezzük a kérdést, hogy milyen gyakran legyen úrvacsora az istentiszteleten, akkor nem érkezik semmiféle előírásszerű felelet. Nagy ünnepen, havonta, hetente. A keresztény ember lelke mélyén kell megfogalmazódnia a vágynak: szeretnék „testközelből” találkozni Urammal, Megváltómmal. Az egyháznak, a gyülekezetnek, a lelkésznek pedig meg kell adnia rá a lehetőséget, hogy – még ha csupán egyetlen hívő szeretne is – élhessen ezzel az ajándékkal.

Talán az is elgondolkodtató, hogy a történelmi „ingamozgás” és a más felekezetektől való elhatárolódás miatt a magyar evangélikusság az igei oldalon vált egyoldalúvá; szükséges az egyensúlyt keresnünk, a kétfókuszú istentiszteletben pedig az igével és a szentséggel való élet lehetőségét egyaránt felkínálnunk.

Luther és az istentisztelet – így szól sorozatunk címe. A reformátor nemcsak példa számunkra, nemcsak útmutató, de nagyszerű partner is abban, hogy újra végiggondoljuk dolgainkat, és a magunk háza táján söpörjünk.

Hafenscher Károly (ifj.)