Keresztény szemmel

Ez a Mikulás nekünk valahogy nem jön be. Tíz-egynéhány éve űzzük a szakmát, de még sosem volt egy rendes, nyugis Mikulásunk. Most nem olyanokra gondolok, hogy elfelejtettem levenni a cégneves árcédulákat a sportszeletekről, és a nagylány kópés mosollyal mondta: nem is tudta, hogy a Mikulás is itt vásárol be a sarkon. Vagy olyanokra sem, hogy ötödikén este rohanhattam le az éjjel-nappaliba, mert a csomagolásnál jutott eszünkbe, hogy a négy gyereknek már nem elég a három zacskó. Tavaly még be lehetett tenni egy piros almát a kiságyba a csörgő mellé, de idén ez már nem menne át. Az olyan, komolyabb nehézségeket is megoldottuk – még egészen az elején történt ez –, mint amikor ködösítést nem tűrő kislányunk elzáratta az összes cipőt a szekrénybe, midőn mi épp a kifényesítést kezdtük volna erőltetni. Az ő ablakán senki ne akarjon bejönni… Arról már persze nem is beszélek, hogy a különféle Mikulás-ünnepségeken a megilletődöttségtől rendre elfelejtik a megtanult mutatós darabokat, énekeket. Nem ez az én gondom.

Nyilván mi sem igyekszünk eléggé. Az összes fontos, Mikulással kapcsolatos tudnivalót az óvodában, iskolában tudják csak beszerezni a gyerekek. Hiába kérdezgetnek, valahogy vonakodunk a válaszadással. Egyik este aztán, már úgy november vége felé egyikőjük – a morfondírozóbb, akiben csak késő estére érlelődnek meg a nagy kérdések, és ha az ember nem várja ki a pillanatot, akkor megint elszalaszt egy újabb nagy összefüggést – azt kérdezi, vagyis inkább morfondírozza, hogy ugye, ha a Mikulás őt odakintről szüntelen nézi, vagyis ellenőrzi, hogy ő jó-e vagy sem… és ha a Mikulás azt akarja, hogy ő jó legyen, és finomságok formájában meg is jutalmazza az igyekezetét… akkor, ugye, jól érti – mármint ez a morfondírozós lány –, hogy a Mikulás maga az Úristen. Más nem lehet.

Hogyan tudnánk zizegve, de nyugodtan belopakodni a kifényesített cipőkhöz, ha közben ilyen kérdéseken kell morfondíroznunk? Hogy is van ez?

Ittzés Szilvia