e-világ

Hallhattuk nemrég, hogy a történelmi egyházak közös beadvánnyal fordulnak az Alkotmánybírósághoz. Szeretnék ugyanis elérni, hogy az úgynevezett esélyegyenlőségi törvény ne vonatkozzon a vallási közösségekre és az egyházi fenntartású intézményekre. A törvény nem terjed ki a hitéleti tevékenységre, kiterjed viszont az említett intézményekre, így iskolákra, kórházakra, szociális otthonokra is. Ez lényegében azt jelenti, hogy az egyházak döntési jogköre ezután szűkül, illetve erősen korlátozódik saját intézményeik irányításában és tevékenységében. Kevésbé érvényesíthetik majd azokat a szempontokat, amelyek alapján intézményeik különböznek az egyéb, nem egyházi fenntartású intézményektől, s tegyük hozzá: amelyek alapján megbecsülést szereztek az állampolgárok milliói előtt.

Ha belegondolunk például abba, hogy az egyházi intézményrendszer hatalmas gondokat vesz le az állami szféra válláról többek között az oktatás, a gyógyítás, a betegápolás, valamint az idősek és fogyatékkal élők gondozása terén, és sokat tesz az egyre rosszabb sorú rászorultak helyzetének enyhítéséért, akkor értetlenül szemléljük a jelenlegi törvényhozói hatalom drasztikus lépését. Érthetetlen és elfogadhatatlan a történelmi egyházak autonómiájának csorbítása, hiszen köztudomású, hogy az egyházak a szóban forgó területeken jelentős eredményeket értek el. A mindenkori kormányzattól ezért elismerést, nem pedig büntetést érdemelnének.

Ha valaki megtapasztalta már, hogy mi a különbség a gépies, lélektelen, haszonleső, illetve a vallásos hitből is fakadó, áldozatkész magatartás között, akkor az pontosan tudja, miről beszélünk. Az állampolgár éppen azért választja az egyházi intézményeket, mert a tőlük várható és rájuk jellemző szolgáltatást igényli. Ha az úgynevezett esélyegyenlőség jegyében ezek az intézmények arra kényszerülnek, hogy engedjenek szellemiségükből, veszítsenek ehhez kapcsolódó értékeikből, és hasonlóvá váljanak más, nem egyházi fenntartású intézményekhez, akkor ezáltal nemcsak az egyházak önállósága sérül, hanem az állampolgárnak az a joga is, hogy érdemben választhasson a különféle intézmények között. Ha ugyanis elmosódnak a szellemiségből fakadó intézményi különbségek, akkor azzal együtt elmosódik az intézményválasztás értelme is. Az a polgár, aki kötődik a történelmi egyházak valamelyikéhez, és bizalmat érez annak intézményei iránt, miként bízzon bennük ilyen törvényi beavatkozást követően? A cégér önmagában – megfelelő tartalom, illetve tartalmi garancia nélkül – keveset ér.

Az új törvény által teremtett állapot emlékeztet arra a helyzetre, amelybe egy Tokaj környéki kiváló borász csöppent. Jó hírű, patinás pincéjébe régóta, messze földről zarándokolnak a választékos ízlésű borkedvelők. Sokan jönnek hozzá a fővárosból, a Felvidékről, de Nyugat-Európa országaiból is. Nemrég keserűen panaszolta, hogy befolyásos szakmabeliek diszkréten felszólították: hagyjon fel a fahordós érleléssel, és térjen át az úgynevezett reduktív eljárásra. Ezzel a gyorsított módszerrel a legnagyobb, jórészt külföldi érdekeltségű bortermelők készítik azt a tokajit, amely hatalmas fémtartályokból kerül rövid időn belül a palackokba. Azt mondta, a felszólítást komolyan kell vennie, mert olyan erővel áll szemben, amely annak idején azt is el tudta érni, hogy a magyar bortörvény az aszú fahordós érlelésére mindössze egy évet írjon elő. Ez az erő bármely pillanatban tönkreteheti bármelyik gazdát. Megkérdeztük, vajon miért állhat érdekében bárkinek, hogy a lassúbb, kevésbé kifizetődő hordós érlelés beszüntetésére bírja a vetélytársakat? A gazda nem tudta a választ. Egyetlen elfogadható következtetés maradt: a pince jó hírét akarják tönkretenni. A figyelmeztetők nyilván azt szeretnék, ha a régi vevőkör leszokna erről a pincészetről. Azt szeretnék, ha ez a borász sem különbözne azoktól, akik a hagyományos értékeitől megfosztott, hajdan rangos nemzeti kincsnek számító tokajit a modern fogyasztási – de legfőképpen üzleti – szokásoknak megfelelően alakítgatják.

Elnézést kérek a profán hasonlatért, de a történelmi egyházak intézményei is olyanféle helyzettel szembesülnek most, mint ez a kiváló hegyaljai borász. Az esélyegyenlőségi törvény ezúttal olyan területre tévedt, ahová nem kellett volna. Olyan területre, ahol az Istentől kapott élet védelme szorosan összefügg a gyógyító hit, a szeretet kimagasló erejével, jelentőségével. Ahol egymás megbecsülése és megsegítése nem a világi törvények paragrafusaiban, hanem elsősorban a vallásos hitben, a neveltetésben, a világnézetben, a hagyományos értékek tiszteletében gyökerezik.

A törvények fontosak, de nem mindig alkalmasak. Ilyenkor módosítják, olykor hatályon kívülre helyezik őket. Bizakodjunk, hogy a taláros testület ezúttal is hivatásához méltóan végzi majd a dolgát.

Bánó Attila